MEMORY

- Húsz éve nagyon bírtad a fájdalmat!- régóta várta ezt az új találkozást.
- Pedig milyen nagyokat bírtál ütni..és előtte megcsattintottad a hosszú ostort, kikötve rettenetes volt az a hang,- akkurátusan élére hajtotta a levetett nadrágot, vállfát keresett az ingnek, zakónak.
- Cirkuszos koromban tanultam az idomártól; emlékszel, artista voltam: izmos, ruganyos; drótszám, handstadt, flikkflakk-szaltó és volt ott egy lovászfiú, jaj, nagyon fiatalka, lerántottam a nadrágját és megostoroztam, mert rosszul bánt a lovakkal és az anyja lehettem volna, szigorú, számon kérő,- szénaillat, verejtékes, csizmaszagú kamasz, könyörgő, vagy inkább rajongó szemek... mindig élvezte az ostorozás ritmusára remegő, hatalmas keblei táncát akkor a blúz mögött, később szabadon, felizgatva a látványukkal vergődő áldozatait.
- Sosem szerettem a "rossz kisfiú" játékot...de egyszer tetszett, amikor abban az elegáns kiskosztümben voltál és nádpálcával adtál a valagamra, a letolt gatya és a bokafogás megalázóbb volt, mint a verés,- ma már gond lehajolni és megfogni a bokám, mormogta az ősz bajusz alatt.
- Vigyázz, vigyázz, mit beszélsz, az nem velem volt...vagy mégis? Kiskosztümben? A fekete bőrruha lehetett az, abban olyan jól éreztem magam, mentem az utcán és csorgott a pasik nyála, bámulták a fekete, hátul varrott harisnyás, izmos lábaim: drótszám, flikkflakk-szaltó, ahhoz erős lábak kellenek,- kigombolta a földig érő, fekete selyemköntöst, hogy kivillanjon megint az izmos, formás vádli és a karcsú boka: pillanatra megszédült, finoman roppant az elkopott térdízületi porc.
- Tíz éve még az előszobában ledobáltad a ruháid és meztelenül csúsztál elém!- a gyönyörű emlék mosollyá, a pillanatnyi látvány kacagássá érett:
- Meddig álldogálsz még gatyában, zokniban?
- Volt egy sérvműtétem, csúnya heggel gyógyult, inkább nem vetném le,- a zoknik pedig kérges bütyköket hivatottak elrejteni. Aztán térdre ereszkedett, majd hasra, s ahogy kúszni próbált, térdét-könyökét megdörzsölte a szőnyeg. Évek alatt így megkopott ez a bársonyos, puha perzsa?
- Gyere és tedd rám a lábad, amíg a másikat megcsókolom,- nagyon szerette érezni a szandál sarkát a tarkóján, néha megsértette a bőrét, ilyenkor otthon, a lakásban is sálat viselt, mint egy fázós, koplaló festő a párizsi manzárdban, de nyolc éve elvált és a gyerekek is elköltöztek, okafogyottá lenne a sál a lakásban.
- Megpróbálom, de a botom nélkül nehéz lesz,- gondolta, de mindenképpen kívánta ezt a réges-régi aktust, mert a lábain kalandozó, sikamlós nyelv meleg, nedves érintésétől a gerincéig szaladt egy bizsergető, titokzatos áram. Előbb a könyvespolcnak, aztán a hatalmas karosszéknek (azelőtt trónus!)lopva, nekitámaszkodva odaért és jobb lábát a férfi nyakára tette, a bal kissé megremegett, fájós térde megroppant, ahogy a testsúlyát arra próbálta áthelyezni. Érezte a szandál pántjai közt bóklászó nyelvet: száraz és érdes, mint a dörzsi szivacs háta.
- Rendbe hozathatnád a visszereidet,- apró, kékes pókhálók szőtték be évek alatt a finom, ápolt, jó illatú bőrt.
- Neked meg csupa májfolt a hátad! Néhány éve még ép volt a bőröd, kivéve a korbácsolás utáni csíkokat!- nem is menne már a korbácsolás, mert jobbjával támaszkodik a "trónus" hátán...hacsak bele nem ül, de úgy korbácsolni nem lehet, azaz tizenöt éve még ment: combjai közé szorította az arcot, hogy az izgatott, kígyó nyelv a Paradicsom Kapujánál játszadozhasson és rövid korbácsot csattogtatott a háton, hogy az egész test szenvedésének hullámai megtörjenek az izmos combok (drótszám, flikkflakk-szaltó, tánc!) kőkemény gátjain.

Pedig kikészítette a korbácsokat...a gardróbban vannak? Amíg vele lakott a felnőtt lánya, a legrafináltabb helyekre dugdosta őket.
- Leülök inkább a trónusomra,- inkább belehuppant, mint fenséges mozdulattal belé ereszkedett:
- Hoznál egy pohár vizet? Kiszáradt a szám,- lehunyta a szemét, mert kicsit a feje is megfájdult, de nem is nagyon akarta látni, hogy szolgája (már húsz éve) milyen nehézkesen tápászkodik fel és lecsusszant gatyáját rángatva kibaktat a konyhába, zokniban.
- Köszönöm,- mondta és felnézett a szuszogó férfira: azelőtt (úristen, már megint:"azelőtt"!)mezítelenül, kezén-lábán laza láncos bilincsekben, tálcán hozta a megkívánt italt és letérdelt és úgy nyújtotta a tálcán felé, mint az oltári szentséget. Most a poharat fogó kézen észrevett egy gyűrűt.
- Csak olyan emlékeztető, nem jegygyűrű, vagy ilyesmi,- az Úrnő szemét figyelte, lobban-e benne a régi kíváncsiság:
- Kivallatod?
- Ugyan, dehogy,- "azelőtt" vérbő inkvizítorként minden titkát kiszedte,- Éljük mindketten a magunk életét: ha ezt, ami még maradt, annak lehet nevezni.

- Ezt vidd magaddal,- összefogta és reklámszatyorba gyűrte az egyik korbácsot:
- Tudom, hogy nem jössz többet, kiöregedtünk ebből, nem élvezzük,inkább csak szégyenkezünk elfogyott erőnk, elkopott testünk miatt. Jól dugd el otthon, de ha hiányzom...jaj, dehogy én, a sok régi játék...akkor vedd elő...
- Muszáj megcsókolnom a lábad!- lerogyott a szűk előszobában és a húsz éve imádott lábak fölé görnyedt.

Szeméből patakzott a könny:
- Úristen, nem bírok felállni!