Páratlan játék 1.

„Potens… szóval kínlódni te fogsz” – ezek a szavak visszhangzottak bennem, miközben torkomban dobogó szívvel bekopogtam a jól ismert ajtón. Ezekkel a szavakkal jelentette be az Úrnőm, vidám, csevegő hangnemben, mintha csak ötórai teadélutánra invitálna, az újabb játszótársunk színre lépését. „Tudom, hogy féltékeny vagy… Azzal játszunk” – folytatta, rajtam pedig jeges borzongás, ugyanakkor forró izgalom futott végig, miközben lelkiekben felkészültem életem első cuckold élményére.
Az ajtó kinyílt, majd becsukódott mögöttem, és a következő pillanatban Úrnőm a karjába zárt, én pedig magamhoz szorítottam némán, és az ajkunk hosszú, forró csókban egyesült. Önkéntelenül arra gondoltam, hogy ez a csók fog erőt adni a következő néhány órában, bármi történjék is. Üzenet volt ez a csók a Kedvesemtől, mintha azt mondta volna: „Ne félj, csak játszunk…! Jó lesz!” Aztán visszatértünk a felhők közül a földre. Kedvesem, immár újra mint Úrnőm, tárgyilagos hangnemben folytatta:
- Nincs sok időnk, készítsd elő a terepet. Legyenek kint az eszközök, láncok, te pedig vetkőzz le. Mindjárt itt a vendégünk, és addig még szeretnék egy kicsit szórakozni.
- Igen, Úrnőm – vettem a lapot én is, átlépve a láthatatlan kapun, amelynek túloldalán elveszítem a nevemet, a személyazonosságomat, a jogaimat, kilépek önmagamból – vagy éppen ellenkezőleg: ott leszek igazán önmagam? Ki tudja… Mindenesetre innentől nincs több beszéd, csak ha az Úrnőm parancsolja. Némán vetkőztem, és készítettem ki az eszközöket, csak a láncok csörrentek néha, Ő viszont folytatta a tájékoztatást.
- Amint tudod, te leszel az egyetlen igazi szub a játékban, és gondolom, tisztában vagy vele, hogy ennek rád nézve következményei lesznek, erre készülj fel. Ennek megfelelő viselkedést várok el, nem szeretném, hogy szégyent hozz rám. Utólag majd mindent megbeszélhetünk, de addig vakon kell engedelmeskedned, bármilyen parancsot kapsz is. Nem akarok szégyenkezni miattad. Megértetted?
- Igen, Úrnőm – nyugtáztam, miközben a gyomromban mintha ezer hangya futkosott volna. Vajon milyen következményekre kell felkészülnöm? Kábultan tettem tovább a dolgomat, s közben homályos elképzelések futottak végig az agyamon, de vajon ebből mi valós? Vagy az is lehet, hogy ami rám vár, az a legvadabb elképzeléseimet is meghaladja majd...?
- Készen vagy? – hallottam Úrnőm hangját kintről, és a következő pillanatban már ott is állt előttem, sudár termetével, méltóságteljesen, fekete lakk miniruhában, és körömcipőben, melynek kivágott orrából a fekete nejlonharisnyán át sejtelmesen villant ki lábujjának borvörösre lakkozott körme. Szokás szerint hipnotikus látványt gyakorolt rám a látvány: térdre ereszkedve előrehajoltam, és halk „Igen, Úrnőm” kíséretében áhítattal csókolni kezdtem a cipőből kivillanó lábujjakat.
- Helyes. Akkor most felékszerezlek egy kicsit, de előbb megkapod a bemelegítő korbácsot.
- Igenis, Úrnőm – suttogtam ismét, és négykézláb követtem lépteit, ahogy odasétált az alacsony asztalhoz, és felvette róla a sokágú, fonott hasított bőr korbácsot. Meglendítette a karját, és a következő pillanatban már csattantak is a bőrszíjak a hátamon. Halkan felnyögtem fájdalmamban, és ajkamat odaadóan tapasztottam Úrnőm cipője orrára. Az ütések szaporán záporozni kezdtek; és ahogy fokozódott a fájdalom, egyre kétségbeesetten járt a nyelvem és az ajkam. Közben Ő fel és alá lépkedett a szobában, én pedig négykézláb kúszva követtem, és csókoltam folyamatosan, végigcsókoltam a harisnyás lábát, egyiket a másik után, bepréselve a nyelvemet a cipő és a lába közé, mintha azt a pontot keresném, amit meg kell érintenem vele ahhoz, hogy megszűnjék a kín.
Végül az Úrnőm abba is hagyta a korbácsolást, nem azért, mert én esedezve nyaldostam a lábait, hanem mert sürgetett az idő.
- Térdelj fel! – utasított. – Csipeszeket kapsz a mellbimbóidra, és rá súlyokat. Nem lesz időm egyfolytában veled foglalkozni, de azt akarom, hogy érezd a törődést. Így majd magadnak fogod megoldani minden egyes mozdulattal, akár akarod, akár nem.
- Köszönöm, Úrnőm – válaszoltam illemtudóan, és nagy lélegzetet véve igyekeztem felkészíteni magamat az elkerülhetetlen kínra. A mellbimbóm még mindig nagyon kényes pontom. Felszisszentem, amikor rácsukódott a fémcsipesz fogazott pofája, egyikre a másik után.
- Na, ez még igazán nem fájhat… - borzolta meg az Úrnőm kedves vigasztalással a sörtére nyírt hajat a tarkómon. – Majd csak most fog.
Kis, ovális ólomsúlyt akasztott mindkét csipeszre, amely finoman himbálózni kezdett minden mozdulatra, és ilyenkor a mellbimbóimba belehasított a kín. Összeszorított fogakkal mondtam köszönetet, de az Úrnőm folytatta:
- Na, azért nem úszod meg ennyivel! Állj négykézlábra, háttal nekem.
Felvettem a kívánt testhelyzetet, amitől a súlyok a mellbimbóimon még inkább rezegni kezdtek, hiszen szabadon lógtak. Éreztem, hogy az Úrnőm a herezacskómhoz nyúl, és ráilleszti a humblert, majd hallottam a betekeredő csavarok hangját, miközben megszorult rajtam a furfangos szerkezet.
- Csak hogy hátulnézetből is elég jól mutass – magyarázta az Úrnőm, majd halkan sercent valami a kezében, és ebből tudtam, hogy tűt vesz elő. – Kapsz még egy kis extrát, aztán készen vagyunk.
Forróságot éreztem, ahogy az első tű átszúrta a zacskóm bőrét, de nem fájt igazán. Emlékszem, amikor Úrnőm először szúrt belém tűt, hittem is, meg nem is, hogy így lesz… „Mennyire vagy bátor? Felkészültél?” – kérdezte, és én bólintottam, mert szerettem volna átadni magam Neki, hogy valóban kedve szerint cselekedjék velem – és igaza lett. Azóta vakon rá merem bízni magam, és boldoggá tesz, hogy valóban ráruháztam a rendelkezést a testem felett.
Négy tűt szúrt belém az Úrnőm, majd elégedetten hátradőlt a fotelban.
- Ezt most így hagyjuk, de te most nem kapsz többet, a többi másra kell…
Ezután az Úrnőm felállt, és a konyhába ment, ahol kávét tett fel, majd visszatérve megfogta a pórázomat, és négykézláb a szoba közepén fekvő deszkalaphoz vezetett, melynek peremén két oldalt fémgyűrűk sorakoztak. Miután ráállított a deszkára, a csukló- és bokaszíjaimat egy-egy gyűrűhöz kapcsolta, majd vékony kötéllel a humblert is rögzítette a hátam mögött. Végezetül a nyakörvemen lógó láncot kezdte el lefelé húzni, figyelmesen méregetve a testtartásomat.
- Na, így lesz jó, most nagyjából vízszintes a hátad – csattintotta be a karabinert a megfelelő láncszembe, hogy a nyakamon megfeszülő lánc ne engedje feljebb emelnem a fejemet, s ezáltal a derekamat sem. - Előre szólok, hogy ha kilötyög a kávé, nemcsak leforrázod magad, hanem még húsz pálcát is kapsz azon melegében.
- Igen, Úrnőm – válaszoltam engedelmesen, tudomásul véve, hogy ezek szerint asztalként is szolgálnom kell majd. A kávénak pedig valóban nem volt ideje kihűlni, mert már csengettek is az ajtón.

(Folytatása következik)