Előadás Után

Egyszer csak ott állt az ajtóban, a nagy barokk oszlop mögött. Magas vékony alakja, az oda nem illő öltönye kirívott a környezetből. Teljesen más világban éltünk. Szerettem a furcsát, a különöset. Sosem illettem az ő öltönyös típusához. Mintha a londoni tőzsde találkozott volna egy szabad művészeti bazárral, vagy utazócirkusszal. Mikor megpillantottam, a lélegzetem is elakadt. Rá, most itt nem számítottam. Nem is készültem.
Enyém volt az utolsó előadás, és az izgalom közepette észre sem vettem, csak mikor az utolsó kérdésre is megválaszoltam. Úgy ültem vissza a helyemre, hogy nem akartam figyelembe venni a sötétkék szemeket, és a figyelő tekintetet. Utolsóként én zártam a termet. Még akkor sem mozdult az ajtóból, mikor elkezdtem kifele tessékelni.
-Mit keresel itt? -kérdeztem tőle, elnyelve egy mosolyt.
-Ő csak vigyorgott rám, vagy nevezzük inkább ördögi mosolynak.
-Nem számítottál rám?- simított el egy kóbor hajszálat a szemem elől. Itt akadt el másodszor is a lélegzetem.
-Nem, egy hétig nem, na kifele, zárnom kell a termet. Eddig nem mozdult, de mikor tessékelni kezdtem kifele, a kezével elállta az ajtóhoz vezető utamat.
-Naaa, engedj-miért jöttél?
Nem szólt semmit, körülnézett és lazán lekevert egy pofont.
-A stílusodon javítani kéne még. És még te fogsz tanítani.
A mosolygó kinézet percek alatt vetette le báránybőrbe bújt alakját. Egyébként szeretett beszélni, de most azzal a tekintetével nézett rám, amivel vetkőztetett, amikor máson nem járt az esze.
-Van itt még valaki ilyenkor az épületben?
-Nem. -közben megint elsimított egy hajszálat az égő arcomról.
-És kamera.
-Itt nem.
Szó nélkül, egyik keze lazán a zsebében, másikkal az asztalra mutatott, hogy hova menjek. megfordult, elkapta a kezemből a kulcsot, és bezárta az ajtót. A lámpát lekapcsolva, csak a félhomályos alakunk szemezett és feszült egymásnak.
-szerinted én csak úgy mutogatok? -szegezte nekem a kérdést. Mögém került, belecsókolt a nyakamban, és a másik kezével az államat tartotta.
-Nem-válaszoltam dacosan. Öt hete nem láttam, és ez az öt hét a hiányában bátorrá tett. Már elfelejtettem a bizsergést, a keze szorítását, és a belém hatoló tekintetét.
Egy mozdulattal leterített az asztalra.
-Azt látom, hogy nem. Felemelte a szoknyámat, feltűrte egészen a derekamig, és ő kihámozott a színes harisnyámból és az alsóneműmből.
-Hihetetlen milyen dolgokat tudsz te összeválogatni-és lecsapott.
A nagy terem visszhangzott, a visszhangzásra pedig az én meglepett nyögésem válaszolt. Várt, és a keze folyamatosan mozgott a remegő bőrömön.
Most már emlékeztem. A nyomaira, arra, hogy tesz magáévá akkor és amikor csak akar. Ahogy valószínűleg most is itt az asztalon azt fogja tenni, ha végzett.
Még egyszer lecsapott. Én pedig egy sikolyt fojtottam magamba. Szerettem, ha fenekelnek, de csak egy bizonyos pontig. Utána elkezdtem ellenkezni, a vékony derekammal kibújni a szorításából. Most igen hamar jött el a megvilágosodás.
-Ne ficánkolj-utasított-Na akkor kezdjük is előröl a beszélgetést. -Nem számoltál rám-
-Nem. válaszoltam, és a hangom remegni kezdett. Itt kezdődött a kettőnk küzdelme, ahol én vágyakoztam, hogy megtörje az ellenállásomat, hogy érezzem az erős kezeit, a tartását.
-Nem??. és csapott le egymásután kétszer háromszor gyorsan.
Legszívesebben sikítottam volna, de nem tudtam, hogy van-e valaki még az épületben. És hogy felfedezzék kettőnk játékát, azt nem akartam.
-Nem, Uram.
-Helyes-simogatta meg a meglepett és égő fenekemet.
-Ebből most itt elég lesz, és én már megkönnyebbültem. Kívántam mint mindig, és ő is így gondolkodhatott, mert lecipzározta a nadrágot, és tövig bennem találta magát.
Ahogy összeszedtem a cuccomat, rám adta a kabátot, és a kocsihoz kísért. Ilyenkor még az ajtót is kinyitotta előttem. Deréktól lefele vetkőzz le. Utasított megint. És most semmi ellenállással, a sötét nyílt utca közepén a kezébe adtam a fehérneműt, a szoknyát és a harisnyát.
Újból találkoztunk hát.

folyt.köv