A múzsa jobban tudja 8. (utolsó) rész - "Nem akartam"

Nem voltak fények. Nem volt közvilágítás és csak ahol a horizont megosztotta a fekete földet és a csaknem fekete eget, a zömök kontúr árulkodott arról, hogy ott a bunker, amit keresünk.
Leszálltunk a robogóról, amin összebújva feszengtünk. Örültem neki, kényelmetlen volt egy nő mögött, kisfiúként kapaszkodva utazni, de szerencsére nem látta senki. Azt hiszem.
A bolt előtt megtorpant és elegánsan, akár egy táncos, megpördült, felém fordult.
- Utolsó esély - súgta - Odabent megsérülhet valaki... vagy rosszabb... és valamire jó, ha felkészülsz...
- Ne most - mondtam, egy jókora követ méregetve, hogy elég kicsi-e a markomba zárni, de elég nagy-e ütni. Mindenre el voltam szánva. Nem láttam a sötétben Alíz arcát, de azt éreztem, hogy szomorkodik.
Ő ment elöl, egyik kezével folyton "megálljt", intve nekem. Egy feszítővassal könnyedén felpattintotta a zárat. Honnan tudta, hogy nincs riasztó?
Erre már akkor is gondolnom kellett volna.
- Ne kapcsolj lámpát - súgta hátra Alíz és egy zseblámpa fénypászmájával söpört végig a telerakott polcokon, az üres pulton, majd megállapodott a raktárajtón. Ott már könyökével lecsapott egy kapcsolóra.
Jókora, komor kartondobozok vártak minket, katonás rendben a több méter magas állványokon. Alíz óvatosan füttyentett.


Tett pár lépést előre. Keresztutcába értünk a kartonlabirintusban. Csak a saját légzésemet hallottam. Aztán csoszogó lépteket. Felgyorsuló lépteket.
Felbukkant az, akit kerestünk. Szinte megkönnyebbültem. Szemtől-szemben semmi sem olyan ijesztő, mint várni rá. A dromedár fickó felénk rontott, és én azt hittem, Alíz fegyvert ránt, de nem hitt a közhelyekben. Azt is láttam, hogy a fickó inge tocsog a verítéktől és a vértől, és tart valamit a kezében, amit felénk nyújt. Előre lendültem, megkerülve Alízt.
Csaknem összeütköztünk, amikor belecsimpaszkodva az egyik állványba, csaknem magára rántva azt megállt előttem. Én is megtorpantam az arcára ült rettegéstől.
- Kérem, segítsen - tátogta alig hallhatóan és a mellemnek ütögette hurkás kezét. Akkor néztem meg, mi van benne.
A füle volt az.
Ügyes mozdulat volt, elismerem, ahogy a nejlon zsák a fejemre került. Egyetlen, olajozott mozdulat és fekete hártya ölelte körbe a világot. A nyakamhoz kaptam, miközben kettőt lélegeztem, a tüdőmet, a fejemet azonnal megtöltötte a bódító vegyszerszag. Küzdöttem a kézzel, ami rajtam tartotta, de mire lerántottam, már késő volt.
És, ha késő van, aludni kell.


*****

Mint előéletem morzsáiból talán sejthető, volt nem egy alkalmam kipróbálni az ájulást és az azt követő, fejfájós, orrvérzős ébredést.
Ahogy általában, most sem tudtam, hol vagyok, az agyam most is cafatokra bontotta a szemembe csapó fény és a hangok késve jutottak el hozzám.
Nem tudtam mozogni és az egyik karom fájt, lüktetett. Beszéltem, legalábbis úgy éreztem, de nem hallottam sem a hangom, sem a választ.
Végül megláttam a kezeimet. A jobbot a vaspolcok egyikéhez rögzítette egy bilincs. A másikat pedig egy sál. Azt gondosan összecsomózták, hogy zsibbadt tőle a vállam is. Az fájt olyan piszkosul.
Kamilla és Alíz ott álltak velem szemközt és egymás közt sutyorogtak. Alíz ugyanazt viselte, mint eddig, Kamilla pedig földig érő, suhogós anyagú kabátot. A szárnyak meg-megrebbentek és láthattam, hogy nincs alatta semmi. Ragyogóan mosolygott rám.
Már akkor rosszat sejtettem.
- Jó reggelt, álomszuszék... - súgta. Igen, csábosan nézett és az ajkai érzékiek voltak, meg minden, de rohadtul nem ez járt az eszemben.
- Mi a franc ez? - kérdeztem. Egyszerre kuncogtak fel. Tudtam, hogy ha most kiszabadulnék, alaposan elverném őket a hülye játékukért.
- Hát... - Alíz megsimogatta az arcom. Kedvem lett volna beléharapni, de tudtam, hogy azzal nem jutok közelebb a szabadsághoz. Ki kell várnom, amíg a végére érnek a matinéjüknek - kicsit hazudtam...
- Ne azt mondd, ami nyilvánvaló... erre rájöttem... összefogtatok és most itt vagyok. Mondjátok el, most mit akartok, aztán ne lássuk többé egymást...
- Hm - Alíz a homlokát ráncolva fordult Kamilla felé - soha nem tudott tiszta szívből játszani...
- Nem bizony - helyeselt Kamilla és eltűnt a kartonlabirintusban egy pillanatra - szerencsére hoztunk valaki mást is...



Nem viccelek, pórázon vezette elő a nagy darab pasit, akinek most valami hevenyészett kötés piroslott a feje csonka oldalán. Nemigen volt magánál, cammogott, mint a megnyomorított cirkuszi medvék. Amikor Kamilla finoman meglökte, eldőlt és csak orbitális hasa emelkedett-süllyedt, beletörődve mindenbe.
Kamilla kecsesen lerázta magáról a kabátot és nyújtózott, csípőjét forgatta és a válla fölött átkukucskált felém. Hidegen hagyott.
Bosszús fényt láttam villanni a szemeiben. Lehajolt az áldozatához.
- Szeretsz még? - kérdezte tőle, de az csak "kérem" szerű hangokat nyöszörgött. Kamilla megcirógatta a tokagyűjteményt, ami kitüremkedett a véres ing gallérja mögül. Aztán ráhajolt és hosszan szájon csókolta. Hallottam minden egyes nyelvcsapást és azt is, ahogy a fogai alatt sercegett a borosta. Felkavarodott a gyomrom, de valahogy nem tudtam elfordítani a tekintetem.
Azt hiszem, látni akartam. Látni akartam és azt, hogy soha többé ne is nézzek másként Kamillára. Ne lássam magam előtt azt a védtelen teremtést, aki csak ura akart lenni a saját életének és életre, szerelemre volt szüksége. Ne emlékezzek a könnyeire.
Tudtam, hogy ő is éppen ezért csinálja.
- Csodás műsor, ugye? - Alíz lépett a látóterembe - Várd ki a végét, lovagom... - az ujjait éreztem matatni az övem körül - te és ez a másik nem voltatok valami kedvesek hozzánk... nem voltatok őszinték... és tudod mi jár ezért?
- Csak ezt ne... - morogtam - nem kell ez a felvezetés, semmi fantáziátok hozzá. Megint ugyanott vagyunk, megint egy baszás. Essünk túl rajta, aztán oldozzatok le innen!
- Nem félsz? - nem hatotta meg a kinyilatkoztatásom.
- Mitől? Itt van két nő, akikkel már volt dolgom... párszor. Igen, most itt egy félhulla is, a játék részeként...
- Nem érti - Kamilla csillogó szemmel és véres ajkakkal emelkedett fel a hörgő fickóról.
- Minket már megbasztatok elégszer - Alíz hangja hirtelen elvesztette a melegségét és egy becsomagolt tárgyat emelt fel a földről. Hosszúkás volt - de titeket még nem basztak meg jó alaposan.
Erre nem számítottam.


Látták rajtam. Alighanem nem palástoltam túl jól a félelmem. Nevetni kezdtek, a hangjuk összefonódott a dúsan világított mennyezeten, majd onnan visszaverődött és rám borult két őrült nő szenvedélyes szadizmusának első akkordja.
Nem haboztam. A hátamat a polcnak préseltem, megvetettem a lábamat, a másikkal meg kirúgtam Alíz felé.
Könnyedén kitért előlem.
- Kiszámítható bunyós vagy - mondta színtelen hangon.
- És kiszámítható szerető is - tette hozzá Kamilla, aki épp a félájult fickó nadrágjába bújtatta kacsóját és ott játszott valamivel. Egy pillanatra elkaptam a tekintetét, de csak azt a porcelánmosolyt és üveges vágyat láttam benne, amit a kuncsaftoknak tartogatott.
Alíz kicsomagolta végül a tárgyat és egy közönséges fahusángot láthattam meg. Félrelökte rugdalózó lábam és laza lendülettel gyomron vágott vele. Kétrét görnyedtem, amennyire a bilincs és sál engedték, de megkönnyebbültem, hogy csak halálra fog verni vele.
A lábait láttam. Topogott, helyezkedett, méricskélt.
A következő ütést a tarkómra mérte. Kemény volt, de éreztem, hogy erősebben is üthetett volna, ha akar.
- Most az arcát - hallottam Kamilla kislányos lelkendezését.
- Rohadt kurvák - kiegyenesedtem. Meglepett, hogy több értelemben is - szánalmas, baszatlan ribancok vagytok mindketten. Csak azt bánom, hogy...
Alíz végül engedett Kamilla unszolásának és megreccsentette az arccsontomat. Nem trafálta telibe az orrnyergem, időben félrekaptam a fejem, így is tudtam, hogy nyoma marad.
- Én is - ugrott fel Kamilla. Meztelenül, az izgalom párájába öltözve, karcsú testével tényleg olyan volt, mint egy macska, aki korán rászokott a kegyetlenkedésre. Alíz átadta neki az ütőt. Még láttam, ahogy komótosan és engem fürkészve ő is vetkőzni kezd, aztán imádott kurvám lesújtott a könyökhajlatomra. Ott, ahol a sálja a legjobban elszorította a keringésemet.
Rögtön elmúlt a zsibbadás. Akkor ordítottam fel először.
A térdem következett, aztán az oldalam. Párszor még kirúgtam Kamilla felé, de az volt az érzésem, hogy alaposan begyakorolták már ezt a táncot.
Újra megemelte a furkóst, de Alíz ujjai elkapták. Először erősen, aztán láttam, ahogy ellágyulnak, maga elé perdítette. Tudtam, mi fog történni.
Úgy csókolóztak, úgy fonódtak össze, mintha nem két véresre vert férfi volna a tanúja, hanem egy virágos, éji rét, ciripelő biz-basz rovarokkal, meg a holdfény, patak meg mittudomén még mi.


Igazán csak amikor az elsötétítő fájdalmon át néztem szinte egyforma melleik cirógató játékát, amikor láttam, Kamilla csípője milyen odaadóan kínálja fel magát a másik nőének, akkor értettem meg, hogy ők ketten ismerték egymást. Ismerték egymást még azelőtt, hogy én bármelyikükkel találkoztam volna.
Tökéletes harmóniában szerették egymást, a bot a földre hullott és én arról is elfelejtkeztem, hogy rászóljak a tohonya félhalottra, hogy kezdjen vele valamit. Alíz felém fordult a fenekével és óvatosan megbökte vele a nadrágom.
- Mondtam neked - lehelte - még így is csak ezt akarja majd - Szembefordultak velem, csillogó szemekkel, kézen fogva. Az énem egyik része tudni akarta, mi történt, hogy futottam bele éppen Alízba, hogyan jutottam el ide, mire volt ez az egész jó, hogyan állítottak csapdát és miért, de a másik része, az erősebb része bántani akarta őket. És eszelősen vágyott rájuk.
A két érzéki ajak úgy fújta el a józanságom, akár egy nagyon félénk gyertyát és mögötte nem volt más, csak a sötét, csak az elveszejtő sötét, csakis én.
Valahonnan egy olló került elő és átvágták a sálat. És elszaladtak. A világba a vérem pumpálásának ütemére tértek vissza a formák és a színek, végül észrevettem, hogy a bilincsben mindvégig ott volt a kulcs. Ráparancsoltam az ujjaimra és ki tudtam nyitni.
Azonnal a földre omlottam. A megcsonkított fickó még kábán nyúlkált felém, de nem vesztegettem rá az időt. Velem valami más tervük volt.
Hallottam meztelen talpuk csattanását a polcok rengetegéből és a kuncogásukat.
Ki kell mennem, gondolhattam volna. Ki kell mennem és soha nem is gondolnom erre az egészre.


De már késő volt. Feltápászkodtam és dülöngélve rohanni kezdtem. Befordultam minden sarkon és néha épp láttam egy feneket, vagy egy lábat eltűnni a sorok közt.
A fájdalom gyorsabban futhatott, mint én, lassan visszakúszott a tagjaimba. Összeszorítottam a fogam és tovább űztem a nimfáimat. Kamillát egy egyenes szakaszon értem utol. Észrevettem, hogy amikor észrevesz, lelassít. Futva elmartam a copfját és magamhoz rántottam. Le akartam fogni a karjait, hogy ne védekezzen, de síkos volt a verejtéktől és valami bódító illatú olajtól. Megpördült, fogával a nyakamba mart és a padlóra döntött.
Mire a hátam a padlónak csapódott, már csókolt, falt, fújtatva, tébolyultan, mint akinek az élete függ ettől. Vissza akartam csókolni, de nem bírtam a tempót. Az arcomat két kézre fogta, végigkarmolt és csak csókolt, nyelte a lélegzetem. Soha senki nem adta még ennyire nekem magát.
Amikor elszakadtunk, úgy tűnt, valamiért szégyenkezik. Bűnbánatot sugalltak a szemei. Mindketten mondani akartunk valamit. Aztán nem mondtunk.
Lerángatta a dzsekimet, a felsőt és leterítette. Remegett a keze. Már nem akartam bántani.
Megragadtam a karjait és hiába próbáltam kiélvezni minden pillanatát annak, hogy végre megérinthetem. Még a csók után is, amit annyira szomjaztam, csak állott bizsergés maradt és megfájdult tőle az állam.
A fejem megtelt a zihálásával, az arcomon pedig fájdalmasan hízott egy zúzódás, amit ő kért, hogy varázsoljanak rám. Értetlenül pásztáztam végig a meztelen testet, amit oly sokszor láttam már és oly sokszor megkaptam, mégis, most, amikor újra és újra végigsiklott rajta a kezem... mintha nem lett volna ott...
- Gyere - sóhajtotta és magával rántott a hevenyészett fekhelyre. Érzékeltem, hogy valaki mögénk lép. Sejtettem, hogy Alíz az, feltehetően olló vagy kés van nála és hamarosan az én fülemet is nyakláncra fűzik... vagy amit csinálnak majd a másik szerencsétlen cimpájával is.


Tudtam, hogy ebből a bódult, száraz álomból másodperceim sincsenek már, erre gondoltam, amikor beléhatoltam, erre gondolva kezdtem dugni. Teljesen belefeledkeztem. Eldugult a fülem és csak a szája formáját láttam, csak valami tomba harangzúgást véltem hallani, amikor sikoltott.
Aztán jött az olló, ahogy vártam. Éreztem, ahogy a hegye a lapockámnak feszül.
Ó - gondoltam - semmi csonkítás. Megölnek.
Megölnek - erre gondoltam, amikor egy robbanásszerű lökéssel beleélveztem Kamillába. Azt sem tudtam, mennyi idő telt el.
Az olló hegye végigkaristolt egészen a csípőmig. Aztán összecsattant a fülem mellett. Össze sem rezzentem. Támasztottam magam és néztem Kamilla olvadó, kába mosolyát.
Néztem őt, néztem az orrát. Néztem a füleit, a nyakát, verítékcsókos melleit. Láttam őt és nem éreztem semmit, csak végtelen fáradtságot.
- Megkaptál minket - hallottam Alízt - És nem tett tönkre. Milyen... unalmas így.
Lefordultam őrangyalomról és elnyúltam a hátamon. Hideg volt a padló és hideg volt minden tagom. Az adrenalin szórakozott az agyam villanykapcsolójával, kimaradt pár perc.
Felnéztem Alízra. Már felöltözött. Az olló ott volt a kezében. Beszélt, de az engem kerülgető fejfájás belém harapott, izzó harangok bimm-bammoztak, veszett kutyák üvöltöttek a fejemben. Mit adtak be nekem? Mit adtatok be nekem, ti...?
Felültem. Alíz beszélt. Az olló emelkedett, süllyedt a kezében, Kamilla pedig még mindig csak feküdt, mintha az utolsó döféssel elvettem volna az életét.
Egy alak osont Alíz mögött. Homályos, elnagyolt folt. Fehér, vörös, fekete, kontrasztos színeknek a valóság vásznára hányt kavalkádja.
A hájas... mégis összeszedte magát, vagy idecsalták az üzekedő hangok. Kin akar bosszút állni? Alízon? Kamillán? Rajtam? Mindenki kitűnő célpont volt e pillanatban.
Száraz szájjal kiáltottam valamit. Nem tudom, miért akartam figyelmeztetni azt a nőt, aki bántott. Meglehet, tényleg nem tettek tönkre eléggé.
Láttam egy kézszerű valamit, amint kinyúl, belemarkol Alízba és durván félrelöki. A nő nekitántorodott egy kartondobozokkal teli állványnak és káromkodott. Megpróbáltam felkelni. A foltokból álló lény gyengéden visszalökött.
- Mára eleget dolgoztál, barátom - mondta, csúszós, érdes férfihangon. Ismeretlen hang. És mégsem. Mégsem, basszameg.
Olyan rég nem gyilkoltam a szervezetem kábszerrel... legalábbis pár hónapja nem, és a legmélyebb korszakom már rég letűnt. Mégis felismertem a saját hangom. A saját, betépett hangom.
- Te... te...
- Nem - nevetett idiótán - Nem így ejtik a nevem. Tudhatnád.
- Én nem... nem...
- Ó... de igen. De ne félj. Hálás vagyok. Hálás vagyok neked, amiért kiszabadítottál...
- Hogy én... - erősen versenyben voltam a világ legnagyobb barma címért.
- Naaa - durozsolta - tudod te, emlékszel rá...
- Travis - mondtam. Ez az a pont, ahol értelmet kellene nyernie mindennek. De továbbra is csak feküdtem a hátamon, pislogtam és próbáltam fókuszálni.
- Most szeretnéd, ha mindent elmagyaráznék, ugye - kérdezte - Mindent arról, miért bolondult meg az írógéped, miért lettem én, mit keresek én itt, és hogy került a képbe ez a két bájos kis kurva - mintegy a varázs szóra várva, Alíz és Kamilla két oldalról hozzábújtak - Nos, szeretnéd?
- Nem - nyögtem ki - csak takarodjatok - a nyelvem, mintha nem az enyém lett volna - tűnjetek el az életemből és csináljatok, amit akartok.
- Azt fogjuk tenni - helyeselt Travis - amit csak akarunk - felugatott, a lányok doromboltak hozzá. Elfordultak tőlem, én pedig visszahanyatlottam a földre. Valahonnan föntről két tonna tömény rémálom zuhant a pofámba.


*****

Pár dolog. Még az este folyamán magamhoz tértem és amit hánytam, egyáltalán nem tetszett. Talán valami utóhatás, de a habos cuccba, akár valami elborult roscach-tetszbe, három egymásba karoló alakot képzeltem.
A kövér fickónak nyomát sem láttam. Még egy vérnyomot sem, semmit. Kint megtaláltam viszont Alíz robogóját érintetlenül. A kulcs is benne volt. Egyedül azért vacilláltam, mert nagyon szédültem. Végül elkötöttem. Ennek több éve már. Soha, senki nem kereste rajtam.
Az írógépet először kalapáccsal próbáltam összetörni, aztán vettem egy nagy méretű satut és azzal. A kalapácsnak a nyele tört el, a satunál az én vállam ficamodott ki. Levittem a bérház pincéjébe, ahol a sosem született gyerekek sosem született bicajai porosodnak, és ahol Alíz robogója is mereszti a hályogos lámpáját.
Esténként hallom, hogy kattog az a rohadt masina.
Sajnálom. Sajnálom, hogy nem szolgálhatok értelmes magyarázattal, épp csak azt mondhatom el, amit átéltem és amit nagyjából, kapkodva, az őrület pillanataiban én felfogtam.
Mindent ceruzával írok azóta. Ha csak tehetem, kint firkálgatok a szabadban, de az utóbbi évben egyáltalán nem publikáltam. Olyan, mintha nem lenne több ötlet a fejemben.
Természetesen nem találkoztam Kamillával sem azóta. Szinte biztos vagyok benne, hogy felvenné a telefont, de igazából alig gondolok rá. A vele töltött idő emlékei is olyan fakók, mintha egy színtelen filmen láttam volna mindent.
Most is hallom. Nevetséges. Egy kávézóba ülök és egy rongyos noteszbe jegyzetelek, és mégis hallom. Kattog. Kitt-katt, kitt-katt. Az emberek most néznek.
Nekik is hallniuk kéne...
Nekik is emlékezniük kéne...
Nem megyek többé haza.
Nem megyek ki innen.
Nem akarok hazamenni.
Nem akarok...