Gábor elrablása és viszontagságai az esőházban (5)

Az elkapott és megkötözött srácok mesélték kérdésemre a történteket:
- Hááááááááááát – mondta elnyújtva az idősebb. A kiabálásra mentünk oda és akkor láttuk kikötve a komát. Jól körül is néztünk, de nem láttunk senkit és semmit. Bem volt ott semmi mozgás, élet. Majd megláttuk a földön az újságokat s belenéztünk, mert még sohasem láttunk hasonlót. Abból merítettük az ötletet. – hadarta egy szuszra.
- Ja, persze. – incselkedtem tovább. - Leoldoztátok onnan és akarata ellenére ide vonszoltátok, és még kényszerítettétek is, hogy jöjjön veletek? – kérdeztem.
- Hát, igen. Befogtam a száját, pontosabban betömtem egy zsebkendővel és leoldoztuk, majd az útig kivonszoltuk, ahol kicsit megpihentünk vele. Onnan már két oldalról fogva hoztuk le a saját lábán. – válaszolta a barna hajú.
- S miért kellett megverni, kikötözni? – folytattam a vallatást.
- Nem is tudom, mi történt? Ha már itt volt, elborult az agyunk és úgy gondoltuk mennyire király lesz, ha nem egymással, hanem vele tehetjük. Nem gondoltunk igazán bele a továbbiakba. – mondta szemlesütve és kényszeredetten a barna hajú, idősebb.
- Hogy hívnak? – kérdeztem tőle.
- Én, Miklós vagyok, de Mikinek, vagy inkább Nikinek becéznek a fiúk. – jött a válasz.
- S Ő? – mutattam a padlón fekvőre.
- Ernő vagyok, de Encinek szólítanak a többiek az iskolában. – válaszolta az.
- Hogy, hogy nem láttatok még ilyen újságokat, ha már elmúltatok tizennyolc évesek. Az interneten a korhatárt nem tudják ellenőrizni! – nyomatékosítottam.
- Én tavasszal töltöttem be a tizennyolcat,– adta tudtomra Niki. – de Ő, csak tizenhét, bár nagykorúnak mondja magát. – intett Encire. – Jövő héten lesz a szülinapja – tette még hozzá.
- Azt is elárulnád, mit kerestek erre, ahol a madár sem jár, egyébként, csak ha ide akar jönni! – tettem fel a kérdést nyomatékkal. – Honnan szereztétek a ház kulcsát?
- Igeeeeeeeeeeen. – jött a válasz nehezen Nikiből. – Azt gondoltuk, mivel vasárnapig osztálykiránduláson vagyunk egyébként, de meglógtunk, erre jövünk, feltörjük a zárat, s elleszünk itt pár napig. – hadarta el. – S kipróbálunk pár indián kínzásfajtát, amit a Karl May könyvekben most kötelezőként olvastunk. Megragadta a fantáziánkat s ezért szereztünk be pár dolgot, mert tudtuk itt nincs senki ilyenkor! – nyomatékosította. – De, tévedtünk! – zárta a válaszát.
- S miből vettétek ezeket s honnan tudtátok, hol kaphatóak? – ha szabad kérdeznem. – Nem úgy néztek ki, mint aki már dolgozik, vagy tévedek? Másrészt véletlenül nem szoktak ilyen dolgokat árulni sem! Spéci üzletben lehet csak beszerezni.
- Nem, még nem dolgozunk, tanulunk, mind a ketten. – válaszolt Niki. – Csak buktunk, és így most járunk utcsóba. – tette hozzá. – Szakmunkásba járunk, így néha csurran-cseppen valami nekünk is a munkákból, az öreg szakiktól. – indokolta a pénz eredetét, de a másik kérdésemre nem felelt.
- Amit eddig akartam, megtudtam, egy kivételével! – zártam le a beszélgetést. - Most Ti száradtok itt egy kicsit, míg mi eldöntjük, mit tegyünk veletek! Addig Ti is kitalálhatjátok az elfogadható, hihető választ arra a kérdésemre, hogy hol az a spéci üzlet, ahol a cuccaitokat vettétek, és hogyan kerültetek oda? S csendben legyetek! Egy hangot sem akarok hallani felőletek! – utasítottam őket zordan.
Gáborhoz léptem, a hozott vízből megitattam. A kenőcsömmel bekentem a testét, különösen az oldalain a csipeszek nyomait, vizes törülközőt is tettem rá, hűsítésül. Majd felsegítettem s kimentünk a kinti padhoz. Ott lefektettem s betakartam a finomabb pokróccal. Felvettem szendvicset is az asztalról, megetettem. Mellé ülve a combomra emeltem fejét. Hálásan nézett fel rám, majd lehunyta szemét s kissé elszundított.
Mikor felébredt intettem. Feltápászkodott. Felült a padon, majd arcát tenyerébe hajtva felzokogott. Hagytam sírja ki magát, akkor megnyugszik. Kis idő múlva párás szemekkel felnézett rám majd annyit mondott:
- Megérdemeltem, amit kaptam, mert úgy, ahogyan kezdetben Te nem bíztál bennem, úgy tegnap én sem benned! Becsüllek, mert nem kérdezted meg, nem akartad kiszedni belőlem mi történt, mitől lettem ideges az este. Most elmondom! A nejem beszélgetés közben elmesélte, hogy a kisebbik fiam balesetet szenvedett, kórházban van, de nem komoly a sérülése. Viszont a végén azt mondta, hogy a fiam azt kérte tőle, mondja meg nekem, hogy szeretné, ha hazajőve, mellette lennék akár csak egy napig is, mert akkor gyorsabban gyógyulna, ha látna. Ettől borultam ki. De ez nem oldható meg, ezért sem említettem meg Neked! – tette hozzá rezignáltan.
- Csacsi vagy! Azt hittem komolyabb a dolog! Bocs, persze, hogy komoly a fiad balesete, értem is, hogy aggódsz érte. Mikor éjjel felém jöttél, azt hittem megtámadsz, s azért védekeztem. Olyan furcsa voltál! – tettem még hozzá. – S utána a két csókot, a kezemre, a tenyerembe pedig nem értettem, csak sejtettem, hogy mivel nem beszélhettél, ez volt a bocsánat jele. Igaz?
- Majdnem! Tudod este mikor hozzád mentem, meg akartam újra köszönni, hogy beszélhettünk, mert nem Te tehettél arról, hogy ilyen rossz hírt kaptam. Puszit akartam Neked adni, de megbotlottam az ágy lábában s ezért estem rád.
- Szent Isten! – kiáltottam fel. – Nem is akartál bántani? Ó én barom! Mit tettem!
- Ne hibáztasd magadat! Félreérthető volt, hát Te félreértetted! Ennyi. – állapította meg. – De most megmentettél a fiúktól! Agyon is verhettek volna, ahogyan belekezdtek. – sóhajtott, majd hozzátette: - Ígérjük meg egymásnak, hogy bízunk a másikban, mert már van alapunk erre! S akkor nem lesz több baj, félreértés közöttünk! Én rád vagyok szorulva még, jár még a büntetésem, de azt gondolom, Te sem bánod, hogy így alakul!
- A fiúkkal mi legyen? Te döntesz, hiszen a Te bőrödre ment ki a csíntevésük! – engedtem át a döntést Neki s tereltem más irányba gondolatait.
- Ha jól értettem az előbbi beszélgetésetekből, akkor vasárnap délig van időnk erre. Vigyük most fel őket a házunkba, ott mégis védettebb az és kietlenebb a környék. Ide több turistaút is vezet és innen el, bármikor jöhetnek mások is erre. – felelte Gábor.
- No, azért ne siessük el a felvitelt! Kapjanak itt egy kis kezelést, hogy tudják, hol lakik a jóisten, mert akkor sokkal kezesebbek lesznek! Te addig pihenj itt kint s szólsz, ha látsz valakit, vagy valakiket jönni. Jó így, vagy nézni akarod, esetleg be is szállsz? – incselkedtem Vele.
- Nem, nem! – tiltakozott. – Ha akarod és jónak tartott, tedd azt! Én itt maradok és nézelődöm, figyelek.
- Talán a szájukat is beragasztom, hogy ne ordítsanak, míg kezelem őket. Amit akartak, már megbeszélhették egymással. Majd elgondolkodva annyit még hozzátettem: - Tudod, azt kérted legyünk őszinték egymáshoz és bízzunk a másikban. Bízz bennem, s akkor meglátod a fiadat s nem csak Őt! Átgondolom, hogyan tehetjük meg ezt úgy, hogy a meséd se sérüljön a külföldi pénzkeresetről a nejednél, de alapos okod legyen és hihető meséd a gyors, váratlan hazatérésre is. - nevettem el magamat. – Szent a béke akkor? Kezet rá, no meg egy békepipa helyett - nekem - békecsók is megteszi! (Hosszasra sikerült!)
Míg Gábor pihent, én visszamentem a házba, s a fiúk száját - saját ragtapaszukkal - leragasztottam. Igen meg voltak ijedve s nem látszott, hogy a kérdésemre most választ tudnának adni. Ezért a kezelésüket megkezdtem.
(folyt. köv.)