Gábor elrablása és viszontagságai az esőházban (2)

Gábor gúzsba kötése után oldalra döntöttem, majd egy idő után egy keskenyebb pálcával végig mentem paskolva a testén, kihagyva a farkincája környékét. Erre a végén tértem vissza, de akkor arra ügyeltem, hogy csak a farkincáját üssem, más nem. Vonaglott, próbált összébb húzódva védeni a farkát, de a kötél nem engedett. Utoljára elővettem egy olyan eszközt, amit a konyhában is használnak az asszonyok, amivel a réteges tésztán mennek végig, mert azon kör alakban tűk vannak elhelyezve, s ezzel lyukasztják ki a tésztát, hogy a keletkező gőz ne vesse szét. Ezt az eszközt húztam végig Gáboron is, persze arra vigyázva, hogy ne nyomjam, mert így a tűk végei csak felületesen értek a bőréhez.
Még jobban izgett – mozgott, vonaglott közben, ahogyan haladtam lefele rajta. Még egy darabig ezzel ingereltem, majd elmentem, míg világos volt és szedtem egy csomó csalánt, összefogtam egy ronggyal, majd visszamenve azzal „kényeztettem” a bőrét. A csalán csípett, így még jobban vonaglott, kígyózott a teste.
Lassan már a nap teljesen lecsúszott a hegyek mögé és kezdett sötétedni. Kioldoztam a köteleit és levéve a szemellenzőjét utasítottam, hogy szedjen száraz rőzsét a közeli erdőben, a fák alól és hordja egybe. Mikor már sok volt, akkor a tűzrakó helyen szabályosan előkészítettem és megraktam a tábortüzet. Mikor már jól égett, megraktam sok rőzsével, de tettem közé vastagabb ágakat is.
Gábort egy közeli fához állítottam, majd kezeit hátra téve a fa túl oldalán rögzítettem a karabinerrel. Ott állt háttal a fának támaszkodva s nézte a tüzet. Nem szólt, de nem is látszott félelem a szemében. Mikor már jól égett a tűz, akkor még rátéve már érezni lehetett a melegét is. Most a csalánokkal Gábor mellét, hasát és combjait paskoltam meg. Vonaglott most is s látszott csíp a csalán. Belemártottam az egyik kisebb kéztörlőt a vízbe s végig dörzsöltem azzal. Ez hűsítette a testét, így csökkent a csaláncsípés ereje.
Eloldoztam kezeit és arra utasítottam, hogy így mezítelenül álljon ki a meredélyhez közel lévő padhoz, tegye fel karjait is a feje tetejére és ott álljon, míg nyársakat faragok. Gyorsan elkészültem, felvágtam a szalonnát, megpucoltam a hagymát és szeltem kenyeret, vastagra.
Odanézve láttam, hogy áll ugyan, de remeg. Nem csak félt, hogy meglátják, de fázhatott is már. Ezért odahívtam, leültünk a félrekotort parázs mellé és megsütöttük a vacsoránkat, melyet vízzel öblítettünk le. Közben megdicsértem, hogy eddig kiállta a próbát, tegyen így a továbbiakban is.
Kis gondolkozás után engedélyt kért, hogy kérdezhessen, majd engedélyemre megkérdezte, mi a tervem ezzel? Mondtam magyarázólag, hogy csak az tud uralkodni, aki engedelmeskedni is tud! Másrészt pedig, ha magán is érzi, tapasztalja mi, mit okoz, mennyire fáj, hol fáj stb., akkor majd jobban tudja adagolni később a kínokat, ha Mester lesz.
Ezen elcsodálkozott, de nem szólt, nem kérdezett tovább. Látszott elfáradt a mai naptól, s legszívesebben aludni térne. Még azelőtt felmentem a szobánkba s a mobilommal tértem vissza, kezébe nyomtam s annyit mondtam, megérdemli a mai napért. Megkérdezte, hogy mennyit beszélhet, de intettem, amennyit akar. Még megmutattam hol van térerő és visszatértem a tűzhöz azt eloltani, a parazsat szétkotorni. A szemem sarkából láttam, hogy beszél, majd hallgat, újra beszél s közben azt is érzékeltem, hogy a vonal másik végén örülnek, hogy felhívta Őket.
Már éppen mindent eloltottam, mikor odapillantva látom, hogy dermedten, szinte megkövülten áll, hirtelen maga elé csap a kezével s eltorzult arccal elindul vissza felém. Pár lépésre megállt, de úgy, hogy a hold ne világítsa meg az arcát, az árnyékba legyen. Uralkodva a hangján megköszönte, hogy beszélhetett a családjával, s visszaadta a mobilomat, majd gyorsan odébb lépett a latrina felé, bement és behúzta az ajtót.
Megdöbbentem hirtelen hangulatváltozásán és feltételeztem, hogy valamit mondhatott a neje utoljára, de mivel nem mondta mit, így jobbnak láttam, ha én sem kérdezem meg. Nesz ütötte meg a fülemet, és lassan rájöttem, hogy valaki sír, sőt zokog.
Pár pillanat után felmentem a szobánkba és viharlámpával tértem vissza, amit letettem a lépcső aljába, majd vissza, felmentem a szobába, de nem csuktam be, csak behúztam az ajtót.
Odaállva láttam Ő nem láthat meg engem a homályban, de én Őt igen a fényben! S nem csak láttam, de kitűnően hallottam is. Lassan csillapodott a zokogása, majd hüppögésbe váltott, de nem sok idő után kivágódott az ajtó és szinte kirohant onnan. Keresztül a tisztáson, majd fel a lépcsőn, amit kettesével vett. Az ajtónál megtorpant, visszaszaladt a lámpáért, majd azzal jött fel és nyitott be. Én akkor már a szoba végében, az ablaknál álltam. Féltem, meg kell vallanom. Ahogy felemelt lámpával jött felém, láttam eltorzult arcát, villámló szemeit, rángatózó arcizmait, még jobban féltem s elhatároztam, ha megtámad, védekezésül rúgok, gyorsan, pontosan.
A szoba közepétől lassult az irama, majd elém érve megállt, inkább megtorpant. Dühösen méregetett egy darabig, majd csak annyit sziszegett, hogy elege volt (de azt nem mondta, miből, vagy kiből). Megfordult, már lehiggadtan visszament a szoba közepéig, ott megállt s onnan kérdezte:
- Elég volt mára, vagy még terveztél valamit éjszakára?
Vigyázva hangomra, hogy nyugodtan csengjen, csak annyit válaszoltam:
- Igen, még terveztem, de látom állapotodat, így holnapra halaszthatjuk. Felcsattant:
- Ne légy tekintettel rám! Eddig sem kellett volna! Tedd, amit elterveztél! Büntess, azért jöttünk! Te vagy a Mester, az Uram!
S közben szemével majdnem átszúrt, átdöfött. Nyugodtan azt válaszoltam, hogy azért eddig sem tettem olyant vele, amit előre nem tisztáztunk, de azért mégiscsak én dönthessek arról, hogy mikor, mit és hogyan teszek Vele, Rajta!
– Most nem aktuális a dolog! – szögeztem le és elfordultam, mint aki lezárja a vitát.
Dobbantott a lábával, s rácsapott az ágyon lévő matracra, ami jó nagyot csattant. Iparkodtam nem összerezdülni, uralkodni testem remegésén s csak egy idő múlva fordultam felé:
– Biztosan okod van arra, amit teszel. S mivel önként nem mondod el, így segíteni sem tudok Neked, Rajtad. Kár! – tettem még hozzá. – Akkor térjünk nyugovóra, hátha az éjszaka megoldja a problémát, vagy ha mégsem, akkor még mindig reggel, világosban megbeszélhetjük, ha akkorra meggondolod a dolgot, és bizalmadba fogadsz! – mindezt lassan, megfontoltan, halkan, de mégis határozottan mondtam végig.
Hozzá lépve még arcon csókoltam: - Jó éjszakát! Ha lesz jó éjszakád. – morfondíroztam hangosan, majd visszamenve az ablak melletti alsó ágyra feküdtem le.
– Kérlek, az ajtót zárd be, ha lefekszel! – szóltam még és látszólag aludni tértem.
Hallottam, ahogyan tétlábol, nem találja a helyét, leül, majd felkel az ágyáról, és végig sétál a szobán, majd vissza. Egy idő múlva látszólag lefeküdt s elcsendesedett. Elszenderültem, de félálomban aludtam, mert a hold az arcomra sütött, direkt így feküdtem le, hogy ne aludjak el teljesen.
Arra neszeltem fel, hogy ott áll mellettem, átlagnál gyorsabban kapkodja a levegőt, merőn nézi, ahogyan alszom. Szempillám alól kitekintve azt is láttam, tanácstalan, hogy mit tegyen, vagy ne tegyen. Majd elhatározásra jutva felém nyúlt, a vállamat megfogta és megrázott.
Felpattantam az ágyról s szembe Vele álltam. Ekkor felém lépett, keze felemelkedett s hirtelen előredőlve mellbe taszított. Hanyatt estem, mert erre nem számítottam. A fejemet is bevertem a falba, ami dühbe hozott.
S mikor lehajolva felém nyúlt, újra alulról felfelé rúgtam oda, ahol fészkel az agy. Teljes erőmből és düh-ből. Találtam, felkiáltott, odakapva kezeit összeroskadt, térdre esett.
(folyt. köv.)