Havas kirándulás 2.

Lassan egy év telt el, hogy megismertem a lányt. Emlékszem, barátnőjével közösön jól meg szívattak. Az első találkozást, azt a bizonyos téli szánkó túrát a mai napig nem feledem. Az eltelt egy alatt többször összejöttünk: egy tavaszi kerékpártúrán, egy nyári strandoláson és egy őszi szobafogságon lettem megleckéztetve. E utóbbi szeánszon, mert nevezhetem nyugodtan szeánsznak, beszéltem meg a lánnyal a mai találkozót, melyből barátnőjét úgy mond egyszerűen, csak kihagytuk. Ha ezt megtudja, akkor mindketten szigorú büntetésre számíthatunk. Mindegy, a lényeg a mai napban fog kibontakozni, hiszen most először mondom föl a leckét, most először fogom a kezembe venni az irányítást.
Megérkezet Krisztina. Egyedül jött a megbeszéltek szerint, csupán az általam már jól ismert szánkót húzta maga után. Elnézést kért a késésért, majd elmondta, hogy felkészült a szánhúzásra. Csalódnod kell, ma is én fogom húzni a szánkót, mondtam. S láthatóan meglepődött, hiszen nem erre készült. Ám mielőtt megszólalhatott volna, ráparancsoltam, hogy vetkőzzön. A jól megszokott mozdulatokkal megszabadult öltözékétől, melyet zsákba rakattam vele. A hideg hó azonnal fizikai reakcióba lépett Krisztina meztelen talpaival. Toporogva várta, hogy a szánkót húzhassa. A hidegtől kinyílt mellbimbóira rácsíptettem a kiscsengettyűket. Tudta, hogy minden csengetésért büntetést kap. Azonban ismét csalatkoznia kellett. Feküdj hasra, a szánkóra, mondtam. Kezét, lábát szorosan összekötöttem. Majd több helyen jól a szánkóhoz rögzítettem, mozdulni sem tudott. Fantasztikusan gyönyörű popója ott feszített előttem. Szinte hívogatott, ezért sem állhattam ellen a kísértésnek. Elővettem szépen sorban az ostort, a korbácsot és a vastag bőrszíjat. Ekkor mosoly futott végig az arcán, láthatóan nem volt ellenére a leendő mutatvány.
Felváltva suhintottam, és ő nagyon várta a folytatást. Ekkor eldöntöttem, hogy ezen változtatunk, meg fogom törni a csajt. Abba hagytam már-már pirosló hátsójának simogatását.
Krisztina azonban várta a folytatást, hiába. Elindultam a szánkóval, kabátjával letakartam, így kissé átmelegedhet a teste. Nem volt nagy hideg, de azért mozdulatlanul könnyen kihűlhet a puna, gondoltam. Hová megyünk, kérdezte. Majd meglátod, mondtam. Nem kellett sokáig bolyongni, hamar megtaláltam, amit kerestem. Itt fogunk szánkózni, mondtam. Egy meredek hegyoldal aljára mutattam. Levettem Krisztináról a kabátot, a csíptetett csengőt, elvágtam köteleit, kiszabadítottam a gúzsból. Kis átmozgató torna után, melynek örültek a végtagjai, kezeit hátra bilincseltem. Most itt meztelenül fogsz lecsúszni a szánkóval, majd vissza másszol ide a csúcsra, mondtam neki, és abban a pillanatban elindítottam a szánkót. Krisztina hátra bilincselt kezével ijedten kapaszkodott a szánba. Járművét meztelen lábaival nem tudta irányítani. Sikított, megijedt, hogy beborul a hóba, vagy neki megy egy fának. Szerencsés volt nem csattant neki semminek. Úgy százméternyit csúszhatott lefelé. Láttam, hogy leszáll a szánkóról, és nyomban elindul visszafelé. Nem nagyon haladt, minden lépésnél bokáig süllyedt a hóban, s mivel fölfelé haladt, többször megcsúszott, orra esett. Jajgatást hallatszott, nem bírt vissza jönni. Kegyelemért esedezett, zokogott. Döntöttem, könnyítésként odadobtam hozzá a cipőit. Szétfagyott lábait, nem tudta beledugni, szinte remegett a hidegtől. Segítségem nélkül csak tavasszal olvadt volna ki. Támogatásomnak azonban ára volt. Letoltam a nadrágomat, majd szopásra kényszerítettem a lányt. Nem a legjobb ötlet volt. A farkam is fázott, Krisztina, pedig már nagyon vacogott. Ugyanakkor igyekezett nem megharapni, hiszen tudta, hogy azért súlyosan megfizetne. Látható igyekezetét megjutalmaztam. Majd otthon, ha kiolvadtál, folytatjuk, mondtam. Úton hazafelé, a kocsiban már újra mosolyogni próbált. Igaz nem tudta /magam sem tudtam/, csak sejtette, hogy mind kettőnkre a szánkózásból kihagyott Andrea, szörnyű haragja vár. Erről majd máskor mesélek.