Vízió 5.

Drága Úrnőm! Elérkeztem az ötödik részéhez a víziónak, amit parancsodra álmodtam meg alázattal, egy három személyes szeánszról. Amint említettem, a végére eléggé elszállt velem az a bizonyos varázsszőnyeg… Következzék hát a történet befejezése!

– Szép műsor volt. Most én jövök – csettintesz elégedetten, előttem pedig gondolatban egymás után peregnek vissza a cbt képei, amely az imént a fejem fölött zajlott le, miközben szorosan leláncolva, magatehetetlenül fekszem a földön már órák óta. Az idegen férfi, a műsor szenvedő alanya terpeszben áll mellettem, hátrakötött kézzel.
– Te ott maradsz állva – mondod, még mindig az idegenhez intézve szavaidat –, de a kezedet eloldozom.
Felállsz, átlépve rajtam a háta mögé lépsz, és szabaddá teszed a csuklóit. Aztán az asztalhoz mész, és meggyújtasz egy gyertyát, majd megállsz terpeszállásban a fejem fölött, és lassan az arcomra ereszkedsz. Amint szeméremajkad a számat érinti, azonnal nyaldosni kezdem, finoman, érzékien, alázatos szenvedéllyel.
– Most ketten fogtok engem eljuttatni a csúcsra – fordulsz a vendéghez. – A szőnyegem nyelvét fogom használni, te pedig az eszközöm leszel az ösztönzéséhez. Fogd meg azt a gyertyát, és tartsd magad elé. Ha szólok, csorgasd le róla a viaszt oda, ahova mondom.
A férfi engedelmesen nyúl az égő gyertyáért, Te pedig megmarkolod a hímtagját.
– Kapaszkodóm is van – kacagsz fel, a férfi pedig összerezzen és felszisszen a hirtelen rántástól. A csípőd lassan mozogni kezd az arcom fölött, és a nyelvem követi a mozgását. Mélyeket szippantok az illatodból, és érzem, hogy az altestemet vérbőség önti el.
– Viaszt! – parancsolsz, alkalmi segéded pedig engedelmesen megdönti a gyertyát. A gyertyán felhalmozódott forró viasz egyszerre loccsan a mellkasomra, a testem megvonaglana a láncaim közt a hirtelen, égető fájdalomtól, de mozdulni sem tud.
– Közelebbről, a hasára is! – hallom az utasításodat, és szenvtelen hangod hallatán érzem, hogy a hímtagom lassan duzzadni kezd. A viasz most még forróbban csepeg a bőrömre, tehetetlenül feszegetem a láncaimat, és kínomban egyre hevesebben verdes a nyelvem, mélyen behatolva, belefúródva szemérmed finom kelyhébe. Hallom, ahogy az élvezet egyre hevesebb sóhajokat, nyögéseket hoz a torkodra, és kiadod az újabb parancsot:
– Folyamatosan, ne hagyd abba! Érezni akarom a nyelvén, hogy szenved, miközben Én elélvezek…
A forró viasz okozta lassú, szüntelen, tompa fájdalomtól szinte az eszemet veszítem, félig önkívületbe kerülök. Már nem létezik a világon más, csak Te meg a fájdalom, valóságos extázisban, vadul nyalom a vaginádat, a csiklódat, szürcsölöm izgató illatú nedveidet. Érzem, ahogy átfut Rajtad a remegés, hallom a kéjes sikolyt, és mohón nyelem a számba ömlő meleg folyadékot, amely enyhülést ad kiszáradt torkomra. Fogalmam sincs, mennyi ideig tart az orgazmusod, mert az idő is megszűnt már rég, és ahogy vadul, sikoltva lovagolsz az arcomon, hallom a társam nyögését is, ahogy elélvez, amint a farkát cibálod, a testemre langyos cseppek fröccsennek. Érzem, hogy a gerincem mentén végigfut a kéjes borzongás, és az élvezeted tetőpontjával egy időben a hímtagom is magot lövell… Aztán már csak az arcodat látom, amint fölém hajolva lemosolyogsz testnedvekben ázó, kielégült, boldog arcomra, és annyit mondasz súgva: „Szép volt, köszönöm…”

(Vége)