Vízió 4.

A vízió 4.

Drága Úrnőm! Kívánságodra elkezdtem leírni a víziómat egy izgalmas, három fős játékról. Az első két részben még csak ketten szerepeltünk, Te meg én, az álom harmadik részében azonban megérkezett a harmadik résztvevő is. Folytatódjék hát a történet a negyedik résszel!

– A szőnyegre ne lépj, de nézni szabad, attól nem kopik… különben meg ő is nézni fogja azt, ami veled történik a feje fölött… – szólsz mosolyogva az imént érkezett, ismeretlen férfival, aki felöltözve ül a fotelban, s Te szívélyesen beszélgetsz vele a fejem fölött, míg én némán, meztelenül fekszem a földön, leláncolva a lábaid alatt, mint eleven szőnyeged. A vendég most már nyíltan fürkészi az arcomat, de nem sokáig nézhetek vele farkasszemet, mert ismét az arcomra taposol, méghozzá ezúttal mindkét lábaddal, így semmit nem látok. Kötelességtudóan nyalni kezdem a talpadat, a vendég pedig mesélésbe kezd, hol hétköznapibb, hol izgalmasabb dolgokról. Közben hallom, hogy kávét töltesz neki az asztalon álló kannából, csilingel a kanál a csészében, ahogy megkeveri. Így telnek a percek, nem tudom, mennyi idő telhetett el, az időérzékemet teljesen elveszítettem. A testhelyzetem kezd kényelmetlenné válni, fészkelődni próbálok, amennyire a láncok engedik, de Te nem törődsz vele. Az arcomon a lábad már régóta ugyanabban a helyzetben van mozdulatlanul, már zsibbad a súlyától a szám, de Te mintha megfeledkeztél volna a talpadat nyaló élő lábtörlőről. Végre érzem, hogy megmozdul a lábad, egy pillanatra megkönnyebbülök, de csak az egyik lábadat teszed át az arcomról a mellkasomra, a másikat pedig csak egy pillanatra emeled fel, hogy a következő pillanatban vissza is tedd a számra, és kissé előrehajolva rá is nehezedsz vele. Felnyögök, és újra mocorogni kezdek, de Te rám szólsz:
– Ne fészkelődj! – és korbács csattan a mellkasomon. A vendég kíváncsian pillant le rám, és megkérdi:
– Bírja?
– Muszáj neki, nem kívánságműsor – feleled, és nyomatékként még néhányat rácsapsz a hasamra is. – Az előbb kapott büntetést nádpálcával. Majd a végén megnézheted a nyomait, de ha jó leszel, meg is ismételhetem a kedvedért, hogy végignézhesd. Most viszont vetkőzz, mert te kerülsz sorra.
– Igen, Úrnőm – alázkodik meg a vendég, és felállva vetkőzni kezd. Éppen a fejem fölött veszi le a ruháit, felpillantva látom, ahogy sorra leteszi őket. Egy perc múlva már meztelenül áll Előtted, s Te elégedetten végigméred.
– Ezeket vedd fel – nyújtod át neki a bőrszíjakat. Felcsatolja magára, Te pedig így folytatod:
– Kezedet hátra, lábad terpeszbe! – majd miután engedelmeskedett, a háta mögé lépve a csuklóit hátul összekapcsolod egy karabinerrel. – Egy kicsit gyere errébb! – utasítod, majd a lábbilincseit a terpesztőrúd két végéhez csatolod. Ott áll mozdulatlan, a herezacskója majdhogynem épp a fejem fölött lóg.
– Azt pedig majd ide a rúd közepéhez… – teszed hozzá a zacskóra mutatva, és kötelet hurkolva rá, a végét a rúd közepén levő karikán átvezeted, majd megfeszítve megkötöd. – Kezdődhet a tortúra. Most énekelni fogsz nekem.
A fotelbe ülsz először, onnan veszed kezelésbe a nemi szerveit, és rövidesen valóban feltörnek torkából a fájdalom hangjai. Úgy játszol rajta, mint egy hangszeren, tetszésed szerint szabályozod a hangja színét a hímtagján keresztül. Hosszasan elszórakozol vele, különféle szerszámokat, fortélyos kínzóeszközöket bevetve, közben a lábadat időnként az arcomra helyezed, és a talpadat nyalatod, máskor a nyakamra lépsz, vagy éppen a mellkasomra, ahogy jobban hozzáférsz az adott pillanatban. Egy darabig, hogy közelebb kerülj hozzá, a mellkasomra ülsz, édes súlyod magatehetetlen testemre nehezedik. Aztán ismét visszaülsz a fotelba, és lovaglópálcával veszed kezelésbe a szóban forgó testrészt. Látom, hogy mereven ágaskodik fölöttem, és nem tudom elhessegetni magamtól a gondolatot, hogy vajon mit éreznék, hogy élném meg, ha rám spriccelne, ám ez végül nem történik meg. Végül elégedetten csettintesz:
– Szép műsor volt. Most én jövök.

(Folytatása következik)