Airbus - a kezdetek 5.

Lássuk be, elég magas felütéssel kezdtem – ha az empatikus beengedési közjátékot a pezsgővel leszámítjuk – de természetesen nem ronthattam ajtóstól a házba.
Ha most túl keményen meggyötröm, elveszem a kedvét az egésztől. A bennem társbérletben élő szadista vadállat viszont üvöltve követelte a magáét, hogy az iménti oboa szóló által felhergelt hímgorillát már ne is számítsuk.
Szkülla és Kharübdisz tehát akadt bőven, most már csak át kellett ép bőrrel hajózni köztük – hm … az „ép bőrt” természetesen nem Vandára értem.
- Ma különösen engedékeny hangulatban vagyok, így meghagyom Magának a választás lehetőségét. Először bemutatom a fenyítő eszközöket, aztán a fokozatokat. Maga kiválaszthatja az eszközt és a fokozatot – én határozom meg a mennyiséget. Aztán megkezdjük a büntetését. Értette?
- Igen.
Csatt. A hangot a lovagló pálca – egyik kedvenc eszközöm – hallatta, amint rugalmas ütközés keretében találkozott kedvesem meztelen hátsójával.
- IGEN, URAM! – mondtam és nyomatékképpen kicsit megsuhintottam a pálcát.
- Igenuram! – jött a sietős válasz.
- Rendben van, a könnyebbik korbáccsal kezdem, a sorrend kicsi – közepes – nagy. Aztán a többi eszköz jön, sorban.
- Értettem Uram.
Csatt.
- Értettem Uram és köszönöm szépen, hogy megnevel!
Csend. Némi szünet következett, aztán újból: csatt – ezúttal kicsit lendületesebben.
- Értettemuramésköszönömszépenhogymegneveluram!
- Hm … milyen tanulékony kis lotyó! Akkor kezdjük.
A könnyebbik korbáccsal csuklóból megsuhintottam a meztelen fehér hátsót. Ahol eddig a fehér háttéren három világosan kivehető csík piroslott, ott most megjelentek figyelmem – és a korbács – egyelőre rózsaszín nyomai. A korbács első alkotásom a BDSM művészeti ágban. Csakugyan viszonylag könnyű – egy derékszíjamat kellett feláldoznom érte, de hát mit meg nem tesz az ember egy kívánós subbie kedvéért?! – de azért furfangos jószág. Csak nyolc szála van – ellentétben a bolti termékekkel – így az ütés lendületét nem fékezi le annyira a légellenállás és az egyes szálak nyoma is jól kivehető. Idővel még finomítottam is rajta: a szálak végét megcsomóztam. Ennek némileg nagyobb hatékonyság és még szebb nyom lett az eredménye.
A közepes csapást alkarból lendítettem – a másik, addig még érintetlen térfélre – és természetesen kivártam, amíg Vanda felhagy a rángatózással és a „nagy” ütésre tud koncentrálni.
Az első csapást egy kis nyikkanás követte, a másodikat egy elfojtott sikoly és némi mocorgás, ám a harmadik átütő közönségsikert aratott. Kedvesem hangosan felsikoltott és a jobb kezével dörzsölgetni kezdte az ütés helyét. A reakció persze várható volt, ám most eljött a pillanat, amikor világos határokat kellett húzni. Olyasféle hangot hallattam a torkomból, amit leginkább egy dögre lőtt víziló halálhörgésének nevezhetnék – mármint ha már lőttem volna dögre vízilovat és hallottam volna a halálhörgését. Később megtudtam, Vanda sem vett még soha részt víziló-szafarin, ennek ellenére valami ősi ösztön folytán rögtön megértette, mire céloztam, visszakapta a kezét a bokájára és állt, mint az alázat és engedelmesség élő márvány szobra.
- Hm … látom, szavak nélkül is értjük egymást. Akkor most műsoron kívül megismétlem a „nagyot”, hogy jól megjegyezd: büntetés közben NEM mocorgunk!
- Értettem Uram és köszönöm, hogy emlékeztet! – ettől el kellett nyomnom magamban egy mosolyt. Vanda mély levegőt vett és teste összes izmát megfeszítette. Körmei fehérre nyomódva szorították satuba a bokáját – ám mindeközben egy alkatrésze függelemsértésre vetemedett. A szeméremajkai között egy ici-pici cseppecske jelent meg.
Az emlékeztetőt azért kiosztottam, még ha nem is olyan vehemensen, mint az előbb.