Vízió 3.

Drága Úrnőm! A vízió, amelyet parancsodra elkezdtem megálmodni, a harmadik részéhez érkezett. Az előző két rész a bevezetésé volt – következzék most a harmadik, amelyben egyúttal a szeánsz harmadik résztvevője is színre lép.

A tíz kemény pálcacsapás nyoma még izzik a bőrömön, miközben a nyelvem alázatosan siklik be sorra a meztelen lábujjaid közé. Miután illendően megköszöntem a büntetést, kioldod a végtagjaimat rögzítő karabinereket. A földre tett deszkalapra hosszában törölközőt terítesz, majd rámutatsz.
– Most pedig ide fekszel, hanyatt – rendelkezel. – Amint tudod, vendéget várok. Mostantól a szőnyegem vagy, mint személy nem létezel. Nem szólalsz meg, nem mozdulsz (mondjuk, azt nem is fogsz tudni), csak fekszel itt, és nyalod, amit a szádba nyomok. Megértetted?
– Igen, Úrnőm.
Hanyatt fekszem a deszkára, Te pedig gyakorlott mozdulattal felhelyezed a testemre a láncokat. Egymás után feszülnek meg rajtam, leszorítva a padlóra a lábszáramat, combomat, derekamat, mellkasomat és nyakamat, a karjaimat pedig szorosan a testem mellé. Az állam alá is felkerül a fejemet hátrafeszítő heveder, végül egyetlen porcikámat sem tudom mozdítani. A nyakörvet viszont ezúttal lecsatolod a nyakamról.
– Nem kell ez a vastag nyakörv, nem érzem tőle az ádámcsutkádat a talpam alatt – fűzöl hozzá magyarázatot, inkább magadnak, mint nekem, majd elégedetten végignézel rajtam, s a fejem mellé lépve a lábadat az arcomra helyezed.
– Ezt már szeretem – jegyzed meg, amint külön parancs nélkül, automatikusan nyalni kezdem az arcomba taposó talpadat. Közelebb húzol egy fotelt a testemhez, elhelyezkedsz benne, és rágyújtasz. – Amíg megérkezik a vendégünk, elszívok egy cigarettát. Addig te nyalod a talpam, és nyeled a hamut.
Nem válaszolok, mert a lábad a számon, csak a szemem pillantásával jelzem, hogy értettem, de egy pillanatra sem hagyom abba a talpad nyaldosását. Így telik el egy kis idő, közben bekapcsolod a tévét, s időnként a lábaddal kinyitod a számat, előrehajolva belepöccinted a hamut a cigarettádról, majd visszahelyezed rá a lábadat.
Nem tudom, mennyi idő telhet így el, de egyszer csak csöngetnek. Szó nélkül felállsz, és vissza se pillantasz rám, ahogy elindulsz ajtót nyitni. Kisvártatva visszatérsz a vendéggel, és hellyel kínálod a belépő férfit, miközben Te magad is visszahelyezkedsz a fotelba, lábaidat a világ legtermészetesebb módján ismét kényelembe helyezve a testemen.
– Örülök neked – fordulsz hozzá –, beszélgessünk egy kicsit, mielőtt belevágnánk. Érdekel, mi van veled mostanában – majd észrevéve, hogy a férfi lopva lepillant rám, nevetve hozzáteszed: – A szőnyegre ne lépj, de nézni szabad, attól nem kopik… különben meg ő is nézni fogja azt, ami veled történik majd a feje fölött…

(Folytatása következik)