Vízió 2.

Drága Úrnőm! Kívánságodra elkezdtem leírni a víziómat egy izgalmas, három fős szeánszról. AZ első, inkább még csak bevezető rész után következzék hát a második!

Nincs visszaút, a büntetésem pillanata menthetetlenül elérkezett. Az ítélet elhangzott, s én türelmesen várok kiszabott büntetésemre, négykézláb állva; elmozdulni amúgy sem tudnék, hiszen nyakamat és végtagjaimat is erős láncok rögzítik. A fotelhoz lépsz, és kézbe veszed az odakészített nádpálcát. Elégedetten végigsimítasz rajta, megsuhogtatod a levegőben, és a hátam mögé lépsz. Feszülten várakozom, Te pedig méregetsz. Kezeddel végigsimítasz a fenekemen, én pedig először ösztönösen összerezzenek az érintésre, de amikor tudatosodik bennem, hogy még nem a pálca, hanem a finom, selymes kezed ért a bőrömhöz, megkönnyebbülten elernyednek az izmaim. Ebben a pillanatban méred rám az első csapást. A hirtelen belém hasító fájdalomtól feljajdulok, majd gyorsan hozzáteszem:
– Egy!
– Ne kiabálj, a szomszédokra nem tartozik a szenvedésed! – szólsz rám szenvtelen hangon, majd csattan is a fenekemen a második ütés.
– Kettő! – folytatom a számolást, és ezúttal nem hagyja el jajszó a torkomat.
– Így már jobb – dicsérsz meg, miközben emeled a pálcát a harmadik ütésre.
– Há-három! – lehelem, a levegőt kapkodva, mert ez ismét nagyon fájt.
– Szép, egyenletes csíkjaid lesznek – állapítod meg elégedetten.
– Köszönöm, Úrn… – kezdeném illedelmesnek szánva, de félbeszakítasz:
– Csönd! Csak a számolást akarom hallani! Megköszönni ráérsz a végén.
A negyedik ütés kissé lecsúszik, és súrolja a herezacskómat. A csillagokat látom a fájdalomtól, és szinte összecsuklom, a földre rogyva, miközben kiejtem a számon a szót:
– Négy!
– Tegyek egy égő gyertyát a hasad alá, hogy ne legyen kedved összerogyni? – kérdezed élesen, de választ nem vársz, hanem lesújtasz újra a pálcával.
– Öt! – nyögöm fájdalmasan, és igyekszem mozdulatlan maradni. Úgy érzem, a fenekemen már egyetlen ujjnyi hely sincs, ami nem sajog.
A hatodik és hetedik ütés gyorsan követi egymást. A szemem könnybe lábad a fájdalomtól.
– Hat, hét! – nyöszörgöm, s Te megkönyörülsz rajtam. Lehúzod a lábadról a fekete combfixet, és a számba tömöd. Orromat és számat betölti a frissen lehúzott harisnyád izgató illata és íze.
– Tessék, ezt haraphatod, ha nagyon fáj. Ne félj, már csak három van hátra.
Ismét a hátam mögé lépsz, és a következő pillanatban újra belém hasít a fájdalom.
– Nyolc! – próbálom kimondani kissé artikulátlanul a számba tömött harisnyán keresztül, Te pedig felkacagsz a mókás hang hallatán, de már le is csapsz újra.
– Kilenc! – hallatszik a fojtott hangom, miközben a harisnyádat szorítják a fogaim.
– Most jön az utolsó – közlöd vidáman. – Aztán majd pihenhetsz, de ez most még fájni fog, úgy készülj.
Behunyom a szemem, úgy készülök fel a fájdalomra. Az utolsó csapásba valóban bőven adsz erőt, az egész testem görcsösen összerándul tőle, mégis megkönnyebbülten mondom ki:
– Tíz!
– Rendben – hallom a hangodat. – Látod, túl vagy rajta. Most megköszönheted a törődést.
Ujjaiddal és tenyereddel lágyan végigsimítasz a sajgó csíkokon, majd hegyesre vágott körmeiddel végigkaristolod elgyötört hátsó felemet, amitől ismét fájdalmasan felszisszenek, de mégis az élvezet borzongása fut végig a gerincem mentén. Ezután elém lépsz, szembe velem, és előrenyújtod az egyik lábadat. Alázatosan kuporodom le Előtted, karjaimat könyökben behajlítva, hogy forró csókjaimmal halmozzam el a lábfejedet, miközben így szólok:
– Alázattal köszönöm, Úrnőm, hogy gondot fordítasz a nevelésemre. Igyekszem meghálálni, és engedelmes, hű szolgád leszek.
– Ajánlom is – hagyod rá –, mert ha legközelebb megint hibázol, emeljük az adagot.
– Értettem, Úrnőm – mondom halkan. A tíz kemény pálcacsapás nyoma még izzik a bőrömön, miközben a nyelvem alázatosan siklik be sorra a meztelen lábujjaid közé...

(Folytatása következik)