Sárkányok I.

Ülök az autóban.
Behunyom a szemem miközben a kezem hanyagul a kormány fekete bársonyán nyugszik, a motor halkan duruzsol az ujjaim alatt, ide-oda rángatózik ritmusra, mint valami elszabadulásra váró párduc.
Élvezem a percet. a hajnalt, ahogy beragyogja az arcomat, érzékin megsimogatja a halántékomat, csókot ad a homlokomra, átjár kívül- belül, mint valami édesen odabúvó szerető, miközben a pára épp kezd felszállni az út menti fűcsomókról. Minden egyes csepp remegve ragyog, mintha valaki szikrázó gyöngyöket szórt volna szerteszét.
Minden olyan békés, olyan nyugodt az utcában, nem tehetek róla, soha nem tudok neki ellenállni, meg kell, hogy álljak egy pillanatra, hogy kiélvezzem. Egyszerűen semmihez sem hasonlítható ez az érzés, melegséggel tölt el, felemel, ilyenkor megnyílnak a pólusaim, a szőrszálak megremegnek a csuklómon.
Szeretem ezt a csata utáni csendet.
Aztán egyszer csak vége lesz az illúziónak, valami nyöszörgő hang tolakodik be ebbe a földöntúli boldogságba az autó végéből, mélyről jövően, követelőzően, mintha utat akarna törni magának a jelenbe.
Először csak egész halkan kezdi, aztán egyre hangosabb lesz, míg a végén már ráng és rugdal, és dobálja magát, mint valami őrült. Nem bírom soká, keserűen állapítom meg, hogy oda lett a percem, ég veled hajnal, ég veled mennyei boldogság.
Rám már csak a munka vár.
Sóhajtva kiszállok a kocsiból és bevágom magam mögött az ajtót.
Hátra slattyogok a csomagtérhez és eljátszadozva a kulccsal némi keresgélés után kinyitom a fedelet.
A hátrabilincselt kezű, fekete hajú mezítelen bula furcsán rám mered, mintha először látna fehérembert, aztán mintha mondani akarna valamit, morog és nyögdécsel, rángatja a csuklóját, de a ragtapasztól a száján egy kukkot se értek abból, amit mondani akar. Egy darabig közönyösen nézem a vergődését, majd a szám elé teszem az ujjam és nemzetközi jelzéssel a tudtára adom, hogy kussoljon.
Azzal rávágom az ajtót és mielőtt kettőt pisloghatna, visszamegyek a pilótafülkéhez.
Beülve bosszankodva bedugom a kulcsot az indítózárba és ráadom a gyújtást. Szentségelek, hogy ez a szemtelen kis kurva hogy elbaszta a legédesebb pillanatot a napból és közben folyamatosan megy fel az agyvizem. Fáradtan elindulok és miközben vezetek, azon gondolkodok, hogy egyáltalában mi a francnak hoztam magammal haza, ki kellett volna tennem az első kanyarban, azt annyi, sétáljon.
Még csak nem is tetszik.
Kicsi is, meg formátlan a segge, azonkívül nem éppen hamvas fiatalság már, egyáltalában nem olyan, aki megérné a fáradtságot. És különben is, rég nem vagyok én hozzászokva már az ilyenekhez. Mert hát volt már nekem mindenfélém az elmúlt évek alatt, igazi nehézbombázók, olyanok, akik úgy szívtak, mint a Csepeli Vízmű telep fő szivattyúja, ás olyanok is, akik szende szűznek néztek ki, azt közben aranyba kellett volna foglalni a sunájukat. De ez a mostani, komolyan, nem is nagyon értem magamat.
De mit lehet tenni, ha egyszer már megnyerte az ember, nem?
Elvégre nem vihetem vissza.
Nem, haza kell vinnem és végig kell csinálnom vele az egész kurva megalázó cirkuszt, miközben előre tudom, hogy még csak nem is fogom igazából élvezni. Na jó-jó, azért sajnálni nem kell, ne higgyék azt, hogy valami rohadék tuskó vagyok. Tudom én, hogy mi a módja a dolgoknak, elvégre több, mint húsz éve vagyok már vérbeli Sárkány, régi motoros, ha úgy tetszik és ez azért kötelezi az embert arra, hogy megadj a módját a dolgoknak. Igazából nem is vagyok olyan rossz ember, egy szeretni való nagy melák, egy kibe-baszott tíz millás BMW-vel, egy háromszáz misis öltönyben, akinek a spermája épp rászárad a csomagtartóban heverésző kislány farpofájára.
De ez nem komoly, csak amolyan előkóstolás, ha úgy tetszik, mint amikor az ember megnyomogatja a piacon a barackot, mielőtt megveszi, hogy elég érett-e már.
Csak éppen azt nem tudom, hogy hova fogom odahaza tenni.
Mert a pince a múltkori parti után úgy néz ki, mint ahová betalált egy beduin bomba. Igazából még le se mertem menni, hogy megnézzem mit lehet onnan megmenteni. Ahogy elnéztem, egy kis benzinnel meg gyufával többre mennék, mint partvissal és szemeteslapáttal. De hát magamra vessek, mi a francnak kellett annyi embert odacsördíteni egyszerre, nem? Másnap még a damaszkuszi abrosz is vizeletszagot árasztott, hogy a két milliós perzsaszőnyegről ne is beszéljek, amibe nem is akarom tudni mit tapostak bele ezek a sárcsimbókok. Anno a nászutamon vettem ajándékba az én kis első gyöngyszememnek és most dobhatom ki a francba.
Mert az holt ziher, hogy kivághatom a fél berendezéssel együtt, amit tönkre tettek. és abban is biztos voltam, hogy nekem kell majd egyes-egyedül kitakarítani azt a disznóólat, amit hátra hagytak, mert hogy a bejárónőt nem kérhetem meg rá, az biztos.
Hacsak nem akarok magamra hozni még nagyobb bajt.
De a csajt azért mégsem hagyhatom a kocsiban, ez tiszta sor, valahová le kell tennem, amig én a gályán küzdök a betevőért.
Szóval egyre csak vezetek hazafelé, törőm a fejemet veszettül, amikor egyszer csak hopp, bekattan a megoldás. Ott van a gardróbban a ketrec, amit a nevem napjára kaptam Sárkánytársaimtól. Egészen el is érzékenyültem tőle, hiszen mindig kitalálják, hogy mi kéne az egyszeri embernek a házába. Annyira új, hogy még csak ki sem próbáltam, csak áll ott már vagy két hete anélkül, hogy felavattam volna.
Arcomon azon emberek örömteli mosolyával, akik meg tudnak oldani bonyolult és elvont feladványokat, a hátamra kapom a garázsban egérkét, ahogy elneveztem magamban, és fütyülve felviszem az emeleti hálóba.
Persze tombol a szentem, amikor betuszakolom abba az igencsak szűk ketrecbe, de kezd már fáradni és ez előnyömre szolgál.
- Ne félj semmit, a papa most elmegy a dolgozdába, de ne bánkódj, estére itthon leszek és akkor igazán jól kiszórakozzuk majd magunkat. Addig is számold a perceket, míg megjövök, és ne nagyon nyivákolj, nehogy nekem teljesen kifáradj. Itt úgyse hallaná meg senki, mivel közvetlenül egy erdő mellett lakok, és ahhoz legalább egy harckocsi hadosztálynak kéne elvonulnia a kertek alatt, hogy meghalják a szomszédok. Szóval pihengess, és várj rám kisdrágám, nemsokára hazajövök.
Fütyörészve bezártam az ajtót magam mögött, és elindultam.
Újabb nap, újabb harcok, de legalább vár odahaza valami, ami megfogja szépíteni az estémet. A tükörben megigazítottam orromon a napszemüveget, és meghúztam a selyemnyakkendő csomóját. Ujjamon megcsillant a brillköves sárkányfejes gyűrű. és amikor ránéztem tudtam, hogy ezen a világon senki sincs, akinek szívesebben lennék a bőrében, mint saját magamnak.

Folytatása következik.