Újra

James kilépett a liftből a 46. emeleten és egyenesen a lakás ajtajához ment. Nem nézett körbe a folyóson, nem érdekelte semmi. Mikor az ajtóhoz ért kopogni akart. Felemelte a kezét és ökölbe szorította. , ám ekkor meglátta, hogy az ajtó nyitva van. Résnyire, csak de ahhoz épp eléggé, hogy aki előtte áll észrevegye.
Ez még jobban feldühítette Jamest. Gyűlölt kiszámítható lenni és gyűlölte, ha valaki megmondja még így közvetett módon is hogy mit csináljon. És most pontosan ez történt.
És az hogy az ajtó nyitva volt egy üzenet volt számára. És ő pontosan értette ezt.
„tudtam, hogy eljössz és megint igazam volt” ezt üvöltötte felé a nyitott ajtó.
Berúgta az ajtót mérgében. Az hangos csattanással vágódott ki. Megtartotta a visszacsapódó ajtót kezével majd belépett.
Nem látott senkit. Megállt. Körbe nézett. Ekkor egy hang szólította meg.
- Fáradj, beljebb kérlek. Megismerte a hangot.
Nyájas volt és gúnyos.
Ekkor látta meg Robertet. Egy ablak előtt állt és a kavargó hóesést figyelte. Háttal állt neki.
Odakint a teljes szürkeség uralkodott. A hóvihar olyan erővel tombolt, hogy alig lehetett ellátni az ablaktól egy méterre. Catherinre gondolt. És a helikopterre. Nem lett volna szabad visszaküldenie őket.
Robert lassan megfordult. És ránézett. Végigmérték egymást.
Robert kezében egy pohár volt. James felé emelte majd így szólt.
- Egézségedre.- és azzal a lendülettel kiitta a pohár teljes tartalmát. Mikor végzett a poharat letette egy kis szekrényre.
- Óh, milyen udvariatlan vagyok.- mondta színpadiasan. Megkínálhatlak?
- Nem ezért jöttem- mondta lassan James.
- Nos-, kezdte Robert- sejtettem Mindig is ünneprontó voltál. Emlékszem a majmos esetre….
- Elég!! – szakította félbe James. Mit akarsz? Miért hívtál ide?
- Hívtalak volna?
- Ismerem az eszközeidet. Tudom, mire megy a ki a játék. Jasminnek semmi köze nem volt ehhez.
- Jasmine? Óh igen hát persze. A kurva. Kit érdekel? Lényegtelen. Semmi olyanban nem volt része, amit ne akart volna vagy ne érdemelt volna meg. Tudta mit tesz mit mikor idejött. Bár kicsit elszámolta magát. Megérintettem. Mindenhol. Közel voltam hozzá. Éreztem….
Éreztem a bűzét. De nem csak az övét. Hanem mindenkiét aki már nyomott hagyott rajta vagy benne.- ezen gúnyosan felnevetett, majd folytatta.
- én csak szembesítettem azzal hogy ki ő és mennyit ér. Hogy látják őt mások. Hogy mit nem akar észrevenni mikor tükörbe, nézz. Szívességet tettem neki azzal, hogy láthatta önmagát úgy amilyen valóban. Megköszönnie kéne nekem hogy én őszinte voltam vele. Talán egész életében először.
Az emberek többsége nem is tudja mit jelent ez az szó. Őszinteség. Csak elvárják a másiktól. Tettetik, hogy ők az igazak, de közben ugyanúgy hazudnak egymásnak és önmaguknak. És ha véletlen mégis szembekerülnek, akkor elfutnak, elbújnak, mert nem képesek sem kimondani sem meghallgatni. Mert akkor rájönnek milyen kisszerűek valójában. Mennyire nincs bennük semmi különleges.
Még csak most érkeztem ebbe a városba, de már most hánynom kell tőle.
Odakint túl az Őrvényen azt mondják az itt a szabadság és igazság városa.
De itt senki sem szabad. Mindenki rabja a saját és a mások meg nem értett vagy rosszul kifejezett és megélt vágyainak.
És te ne merészelj engem bármiért is felelősségre vonni. Tettünk- te tettél- sokkal rosszabb dolgokat, mint amit én tettem azzal a nővel.
Mit akarsz tőlem?- kérdezte James.
- Óh, igen, ez az első igaz és lényeges kérdésed a mai nap. Végre újra fontos dologgal foglalkozol. Ülj le és elmondom, mit akarok.
James leült. És szó nélkül végighallgatta Robertet. Mikor az végzett felállt és ugyanúgy szó nélkül távozott.
Azzal egy időben, hogy James elhagyta a 46. emeletet érkezett az első hír a városon kívül rekedtekről. A hír mely csak még több aggodalmat okozott az érintetteknek. És ami így szólt:
„valami van a viharban”