Hámozás

Az elme hatalma. Manipuláció.
Marionett baba a sarokban.
Fakó arcát por takarja...
A valóság, csak idegi illúzió.

Az agy tekervényeit simogatta,
cirógatta lágyan barázdáit,
majd belemart. Szorította.

Sohasem volt naiv nő.
Élvezte az alárendel szerepét
Egy szintig.
Ma sem tenne másképp.

Hideg volt, vacogott.
Nagy kezeivel öltönyt terített rá,
s a csöppnyi, didergő váll megállt.
Elnémultak a hangok,
Csodálat ült porcelán arcán.
Megérinti testét ő, ki így bánik
a gondolatokkal, aki így belemászik.
Szikra!
S szimfóniákat játszik az axonokon.

Úgy táncol mindenki, ahogy ő akarja.
S a lány akarta.

Csak nézte az öltönybe bújtatott törékeny testet.
Magáénak érezte, úgy gondolta joga van hozzá.
Játszani vele. Zsinórokat kötött kezére.

Közel hajolt, érezte a lélegzetét arcán,
nem tudta, hogy kié ez a vágy, ő szülte e
vagy lopta talán? Lehet, hogy az öltönnyel
azt is ráadták.

Eltávolodott, megnézte magának,
csak szemlélte, azzal a határozott mosollyal,
amikor tudod, hogy valami a tulajdonod.

Nézte mint kisgyermek a játékát.
Érezte, hogy hol a helye.
Nem volt naiv.
Csak szeretett játék lenni.
Egy szintig, míg tudta melyik
szerepet kell felvennie.

Levetette róla az öltönyét,
és lassan a többi rongyot is,
Előbújt meztelen teste.
A lelke... fehér bőrén átvilágított
minden érzelem és vágy.
Mint egy tükörből készült babán.
Őszinte volt, tiszta.
S talán nem is önmaga.
Tetszett neki, élvezte,
De nem tudta pontosan már
mi is a szerepe.

S csak hántotta le róla, a bőrt
az ereket, az inakat az idegeket.
S csak csont maradt, meg agy.
Egyszerű, merev.
Letisztult forma.
Kezében fogta. Átlátta teljesen.
Minden egyértelmű volt.
Majd hirtelen értelmét vesztette.
Megnézte még egyszer magának a húscafatokat
a rongyokon szétterülve, a piros nedvet...
A tönkretett játékot.
Majd azt mondta halkan:
“Nyugodj meg, nincs semmi baj
Nem kell, hogy kínos legyen neked”
Letette az elmét, eloldozta a zsinórokat
és elhagyta a játszóteret.