Gyertyafényes vacsora

Fél kilenc van. Nyolcra beszéltük meg, de szeretek késni. Nem csak a hatásosabb belépő miatt. Hagyom, hogy izguljon egy kicsit. Kételkedjen, hogy vajon én is csak egy vagyok-e a netes szélhámosok közül. Bizonytalanodjon el, gondolkodjon, mit ronthatott el az eddigi egyetlen személyes találkozón. Járjon azon az agya, hogy talán mégsem tetszik nekem. Hogy talán egyszerűnek, vagy csúnyának tartom. Ó, pedig dehogyis! Ha tudná, ha csak megsejtené, hogy ő a legizgalmasabb, leggyönyörűbb tündér, akit a világhálón keresztül megismertem! De nem szabad. Szerepet játszunk, és nem szeretném megtörni a játék varázsát azzal, hogy gyengeséget mutatok.
Megkeresem a nevét a kaputelefonon, és csengetek. Ahogy sejtettem, szinte egyből érkezik a válasz, egy nem túl határozott "Igen, Uram!" formájában. Remek válasz! Egy kétmondatos párbeszéd, és útbaigazítás után hallom a zár búgását, kinyitom a kaput. Még egy utolsó igazítás a frizurán és a galléron az üvegajtó tükörképében, és belépek. A lift épp a földszinten van, beszállok. Keresem a négyes gombot, és arra leszek figyelmes, hogy egy nagyon kicsit ugyan, de remeg az ujjam. Abban a fél percben, amíg a felvonóban utazom, ismét átfut az agyamon, hogy nem szabad gyengeséget mutatnom. Ezt nem baszhatom el, izguljon ő! Ha jól játszom a szerepemet, egy hosszú és izgalmas kapcsolat kezdete lehet ez a ma esti vacsora. Határozott léptekkel elindulok a körfolyosón. Viszonylagos csend van a bérházban, csak egy kutya ugatása tölti meg visszhangjával a teret. Senki sincs az emeleten. Egy utolsó mély levegővétel, mielőtt becsöngetek. Gyors lépéseket hallok, és nyílik az ajtó.
Itt áll előttem, úgy ahogyan kértem. Meztelenül, csak egy nyakörvet viselve a nyakán. "Jó estét, Uram!" köszönése csupán egy zajnak tűnik a külvilágból, miközben végigmérem ezt a csodálatos teremtést. Gyönyörű, ahogyan ruhátlanul áll az ajtóban, kissé zavartan nézelődve, nehogy egy leskelődő szomszéd meglássa. Ápolt, és csodálatos illata van. És még gyönyörűbb a teste, mint azt gondoltam. Ez a lány maga a tökéletesség. Gonosz módon, meghagyom őt pár másodpercig ebben a bizonytalan állapotban, mielőtt megragadom az arcát, hogy csókot leheljek az ajkaira. A múltkori találkozásunkkor így búcsúztam el tőle, és a visszajelzései alapján megőrül érte. "Szia!", mondom, miközben elengedem az arcát, aztán viccelődöm azon, hogy akár itt is vacsorázhatunk az ajtóban. Beljebb invitál, leveszem a cipőmet, közben körültekintek az előszobában. Makulátlan rend van, nyilván nagyon sokat készült a nap folyamán, csillog-villog minden. Bőrkabátomat felakasztanám a fogasra, de eszembe jut, hogy abban még van pár játékszer, amire szükségünk lesz az este folyamán. Kipakolom a zsebeket, és elindulok a konyhába, ahol nem ég a villany, csak három gyertya és egy nagyobb mécses fénye világítja meg a helyiséget. Hallgatom a csacsogását, amint azt magyarázza, hogy miért a konyhában, és miért nem a nappaliban eszünk, és figyelem, ahogyan előkészíti a vacsorát. Közben lerakom egy székre a játékszereket, amiket a kabátomból hoztam. Észreveszi, megáll a beszédben, és kérdőn néz rám. Csupán néhány iratgyűjtő gumit, csipeszt, és egy bilincset hoztam. "Előbb tálald fel a vacsorát", oszlatom el a kételyeit. Leülök, és nézem, ahogyan ügyködik. Brassói aprópecsenye, ahogyan azt megbeszéltük. A lány csodálatos illatát most elnyomja a brassói, és összefut a nyál a számban. Nagyon éhes vagyok már, de még nem állunk készen az étkezésre. A székén ott vannak a játékszerek, és kérdőn néz rám, hogy mit tegyen. Csak egy bólintással adom a tudtára, hogy ezeket is viselnie kell a vacsoránál. Szavak nélkül is tudja, mi a dolga, és a hajgumival összefogja hátul a szép selymes hosszú haját, a két-két vastag gumit felhelyezi a melleire. Látszik, hogy nagyon szoríthatnak, bevágnak, de szó nélkül tűri, és a csipeszekért nyúl. Okos lány, feltesz egyet-egyet a mellbimbóira, majd a maradék kettőt a kezében tartva megkérdi, hogy azokkal mi a szándékom. A puncijára tekintek, majd vissza az arcára, és már fel is csípteti a facsipeszeket a szeméremajkaira. A bilincsnél kissé elbizonytalanodik. Felállok, elveszem tőle, és elfordítom, hogy a háta legyen felém. A karjait hátrahúzom, és a csuklóira pattintom a bilincset. Nem túl szorosra, bár ennél a plüssbilincsnél túl sok kényelmetlenséget nem is tudok okozni. Be kéne már szereznem egy másikat. "Ülj le, együnk!", parancsolom meg neki, és már tisztában van vele, hogy evőeszközt hiába készített ki magának is, nem lesz szüksége rá.
Isteni ez a brassói! Akárcsak egy étteremben, olyan jól van elkészítve. Lassan, élvezettel falatozom, és dicsérem a főztjét, miközben nézem, hogyan szenved, arcát a tányérjába fúrva. Próbálja oldalra fordítani a fejét, hogy ne essen ki rágás közben a szájából a falat, de elég ügyetlen. Nevetek rajta, tanácsokat adok neki, és utasítom, hogy ne kenje össze a szép terítőjét, egye fel onnan is, ami a szájából kiesett. Igazán élvezem a vacsorát. Talán furcsának is tűnhetne, hogy egy ilyen bájos lányt ilyen megalázó helyzetbe kényszerítek, ha nem tudnám, hogy élvezi. Bár látok a szemében felcsillanni egy kis ellenkezést, de ez talán betudható annak, hogy ő is éhes volt, akárcsak én. Látom rajta, hogy kényelmetlen neki a testhelyzet, ahogyan az asztalra görnyedve a tányérjában csipeget. Lassan végzek az adagommal, hasamat bizonyára jóleső telítettség töltené el, ha egy kicsit lejjebb valami más testrészem nem vonná el erről a figyelmemet. Látom, ő nem nagyon halad, segítek neki egy kicsit, villámmal a szájába teszek egy-két falatot, ő pedig minden egyes krumplit és húst megköszön. Arcát már teljesen összekente, de így még csinosabb, izgatóbb, kiszolgáltatottabb. "Ezt egyedül is befejezheted, hozd a desszertet!" - utasítom. Feláll, odamegy a hűtőszekrényhez, háttal kinyitja, és óvatoskodva, picit leguggolva kivesz egy tányért, rajta egy túrótortával. Leteszi az asztalra, becsukja a hűtőajtót, és egy kést is letesz a torta mellé. A felvágással nem hagyom, hogy ő szenvedjen, egyébként is, aki nem evett rendesen, nem érdemel desszertet. Vágok magamnak egy nagy szeletet, a túrótortának egyszerűen nem tudok ellenállni. És tudom, hogy ő sem. Adok neki még egy esélyt, hogy megegye a brassóit. Leteszem a tányérját a földre, hogy ne a terítőt kenje össze. Letérdel, és folytatja az evést. Néha dobálja a haját, helyezkedik, és mire én végzek a tortaszeletemmel, ő is eltüntet mindent a tányérjáról. Ügyes lány! Jóllaktam, és rágyújtanék. "Kimegyek az erkélyre egy cigire" - közlöm vele, ő pedig megkérdi, velem tarthat-e. Megfogom a nyakörvét, felhúzom álló helyzetbe, és kivezetem az erkélyre.
A csillagokat nézve, és a város zajait hallgatva kissé oldom a feszültséget, és megkérdezem, hogyan érzi magát. Kicsit mindketten kilépünk most a szerepünkből, és megtárgyaljuk az elég különös élményt. Nem ér meglepetésként, hogy állítása szerint nagyon felizgult, mint ahogyan azt sem, hogy kezdenek számára elég kellemetlenné válni a gumik, a csipeszek és a hideg. Eldöntöm, hogy jutalomként ő különös desszertet kap. Visszamegyünk a konyhába, magam elé térdeltetem, és letolom a nadrágomat. Mohón próbál kielégíteni, de szerepembe visszalépve én ragadom magamhoz az irányítást, és durván, kíméletlenül, hosszan használom a száját, majd az arcára élvezek. Lecsatolom a bilincset, gyorsan felöltözöm, és egy rövid párbeszéd után lelépek.
Hazafelé azon gondolkodom, vajon mindent jól csináltam-e. Nem voltam-e túl szigorú, perverz, vagy éppen az ellenkezője, engedékeny és bátortalan? Jó ötlet volt-e az erkélyen megbeszélni a dolgokat? Nem mutattam gyengeséget? Ezernyi kérdés merül fel bennem, pedig most boldognak kéne lennem, kiélveznem ezt a fantasztikus élményt ezzel a tüneménnyel. Hazaérek, letusolok, bekapcsolom a számítógépet. A neve mellett egy kis piros szívecskét látok. Megszereztem.