Szembesülés

Minden embernek vannak sötét emlékei, mindenki őriz magában valamit, amivel nem tudott sokáig mit kezdeni, mégis meghatározza az egész későbbi életét. Nekem is van ilyen emlékem, ami után már semmi nem ugyanaz, aminek hosszú elemzéseit követően vagyok ma az, aki vagyok. A húszas éveim elején jártam, gondtalan, fiatal srác. Szerettem csajozni, nem is csináltam rosszul ahhoz képest, hogy ilyenkor még olyan keveset tud egy férfi a női lélekről. Voltak barátnőim, havonta, kéthavonta is váltva őket, hiszen a forrás kimeríthetetlen volt, a város akkor is ontotta magából a szép lányokat, miként ma is. Bár már volt aki kérte, hogy húzzam a haját, hogy pofozzam meg, valójában még nem sokat értettem én a dolgokból, nem én. Megtettem, de úgy éreztem, hogy ez csak valami perverz és én is azzá válok ha követem amit mond. Nem éreztem még magamban azt a kódot, ami mindannyiunkat irányít, akik itt vagyunk. És hogy ez megváltozott, azt valójában Klaudiának köszönhetem, még ha áttételesen is.

Klaudia gyönyörű természetes, hosszú szőke hajú, kékszemű lány volt. A hangja varázslatos, kedves, az arca meseszép, álmodozó. Szerette az elegáns ruhákat és a magas szárú csizmákat, az alakja gyönyörű volt, pont feszes ahol kell és pont puha ott, ahol kell egy nőnek. Az önkormányzaton találkoztam vele, amikor ügyes-bajos dolgaimat intéztem, beszélgetni kezdtünk és én leküzdhetetlen vágyat éreztem, hogy megszerezzem magamnak. A legközelebbi alkalommal - ürügy volt csak - egyenesen feltettem neki a kérdést, hogy van-e kedve velem randizni, a szívem majd kiugrott a helyéről. Meglepetésemre azonnal igent mondott. Ebédeltünk és még aznap magamhoz húztam a mozgólépcsőn, még aznap este az enyém lett. Találkozgattunk, moziba mentünk, vagy csak sétáltunk, sokat beszélgettünk. Egyedül élt egy kis házmesterlakásban, a szülei ajándékában, mondhatni korán önállósodott lány volt. Kicsi ékszerdoboz, nem akadtam fent a bejárat felett egy szögön lógó nyakörvön sem, beszélt arról, hogy kutyája volt régen. Fantasztikus volt, mind a mai napig nem találkoztam nővel, aki olyan ügyesen bánt volna a hüvelyével. Finom csípőmozgásai minden helyzetben érvényesültek, szinte centrifugázta a farkam abban a szűk, forró és nedves alagútban, akár a lábait felemelve kínálta fel magát, akár hátulról, akár az ölembe ülve. Fokozott önuralmat kellett tanúsítanom mindig, hogy ne élvezzek bele. Még úgy is szinte egyedülálló volt az ágyban, hogy semmilyen körülmények közt nem vette a szájába a vesszőmet. A kezével ügyesen bánt és a külseje, az illata, a hangja, a vágya mind-mind együttesen és külön-külön is elégségesek voltak, hogy minden körülmények közt, mindig a legmagasabb fokú erekciót produkáljam. De szopni nem akart... soha nem vett a szájába, amikor pedig egyszer a szeméremdombja fölül egészen az arcáig lövelltem, gyorsan letörölte.

És néha nagyon furcsa volt, indok és magyarázat nélkül tűnt el, mobiltelefonja nem volt, előfordult, hogy keresgélvén a szüleit hívtam fel, de ők sem tudtak semmit róla, hogy hol lehet. Magyarázatot nem adott sosem, egyáltalán, fura módon feszegetni sem nagyon volt kedvem, mintha valami sötét titkot őrzött volna, azelől menekült volna. Egyszer egy hosszúra nyúlt szeretkezés után mintegy ijedten pillantott a nagy faliórára, közölve, hogy most mennem kell és furcsamód nem feszegettem, csak mintegy hipnotikusan engedelmeskedtem, felöltöztem és eltűntem. Otthon kezdtem magamhoz térni, hogy vajon miért kellett olyan gyorsan távoznom. Reggel az első dolgom volt, hogy felhívjam, persze nem vette fel, dolgozott, az önkormányzatra nem tudtam bemenni, nekem is dolgom volt. De délután sem vette fel és kora este sem. Türelmetlenségem fájdalmassá vált, cselekvésre szántam el magam.

Már este volt, mikor a háza elé értem. Egyik cigarettát a másik után szívtam, nem tudtam mitévő legyek. Be kellett jutnom a kapun, féltem a módjától, féltem, hogy lebukok mint leskelődő, de valamiért attól féltem a legjobban, amit esetleg bent találok. Végül aztán legyűrtem mindezt és amikor egy nyugdíjas lakó után nem csapódott be rendesen a kapu, bementem az udvarra. Itt leültem a lépcsőre és elszívtam egy cigarettát, vártam. Eltelt egy kis idő, míg tudatosult benne, hogy a házmesterlakásban mögöttem égnek a fények, ha halványabban is, mint szoktak. Az ablakhoz mentem és a függöny résén lestem be. Egy férfi hátát láttam, széles, izmos hát volt, fekete nadrágból türemkedett elő... és szemben ott térdelt előtte az én szépséges szerelmem meztelenül, rajta a nyakörvvel, aminek végén póráz feszült, a vége láthatóan a férfi talpa alatt. A szeme lesütve, alatta könnyek nyomai, az arca piros, mintha megpofozták volna. Bizonytalan szófoszlányok szűrődtek át az ablakon "ribanc voltál..."..... "azt hitted elmenekülhetsz ezzel a kissráccal...".... "büntetést érdemelsz...."... azzal láttam, amint megint emelkedik a férfi tenyere és lecsap Klaudia arcára, még az ablakon át is hallottam a csattanást. Kitapintottam a boxeremet a zsebemben, a kezemre húztam és már indultam volna az ajtóhoz, hogy ha kell, berúgjam és megmentsem a szerelmem.... de ekkor azt kellett látnom, hogy ő közelebb mászik térden ehhez a férfihoz, aki megpofozta, aki megalázta, átöleli a lábát, bocsánatért könyörög. Megbabonázva láttam, ahogy előkotorja a nadrágból a férfi méretes hímtagját és olyan szenvedéllyel kezdi szopni, amilyet még nem láttam. Hosszan, mélyen, hihetetlen érzelemmel nézve felfelé, szinte az én vesszőmbe is fájdalom nyilallt, mert mély döbbenetemre semmihez nem hasonlítható vágyat éreztem odaadása láttán.

Menekültem, emléktelenül, mint aki részeg, mint akit démon üldöz, arra sem emlékszem hogyan jutottam haza, hogy mély, álomtalan álomba zuhanjak. A telefont napokig nem vettem fel, pedig Klaudia is keresett, nem akartam vele beszélni. Nem akartam mással sem beszélni, de még magammal sem. Hosszú éveknek kellett eltelnie, amíg végleg megértettem a lány áldozatát, megértettem a helyemet az övét és a rejtélyes férfiét a történetben.

És újabb hosszú éveknek kellett eltelnie, hogy rádöbbenjek: én magam vagyok, akit örökkön nézek a függöny résén át.