34/2

-Bassza meg!
Az övcsat halk csörgése jelzi, hogy a férfi elrejtette a puhulni nem akaró, még mindig lüktető farkát. A farmer anyaga mohón issza fel kettejük nedvét, de diszkrét módon árulkodó foltot nem hagy a domborodó ágyékon. A férfi ingerülten kezd a farzsebében cigi után kutatni, majd mélyet szívva belőle kissé nyugtalanul néz hátra a fához. Addigra a nő ruházata konszolidáltabb állapotba került, viszont a testtartása némi aggodalomra adott okot.
-Hát itt vagy?! Már mindenhol kerestelek. Felébredtem és nem voltál mellettem, kérlek gyere vissza édes, annyira hiányzol! – lelkesen ugrik férje nyakába Anita.
-Nem tudtam aludni, csak forgolódtam, nem akartalak felkelteni kisszívem, ezért inkább kijöttem bagózni. – feleségét átölelve bizonyítékul egy csókot lehel Anita nyakának hajlatába.
Köhögéssel félbeszakított öklendezés hangjai hallatszanak a fa irányából. A nő maga elé görnyedve pörgeti a gondolataiban a nemrégiben elhangzott szavakat: ja… édes, persze…. meg kisszívem… Broáf.
Norbi mellkasán végig simítva szabadul ki Anita az öleléséből és homlokát ráncolva indul el a hangok irányába.
-Te vagy az Enikő? Jól vagy? Minden oké? – kérdezi szemlátomást aggódva.
-Nem igazán. Azt hiszem túl sokat ittam – megköszörüli a torkát és folytatja – szédülök, kavarog a gyomrom, úgy tűnik, hogy a pálinkával még mindig nem vagyunk barátok – teszi hozzá egy erőltetett mosoly kíséretében.
-Gyere, bekísérlek a konyhába és főzök neked egy erős kávét az jót fog tenni!
-Á köszi, nem szükséges. Szívok még egy kis friss levegőt és mindjárt jobban leszek.
-Ugye nem gondolod, hogy ilyen állapotban itt fogunk hagyni?! – hátranéz segítséget remélve, de Norbi már megint felszívódott. Szemét forgatva átkarolja Enikőt, míg ő azon dolgozik, hogy a mozgása kellőképpen esetlennek tűnjön, s kicsit támolyogva együtt sétálnak be a házba.
Enikő háttal a bejárati ajtónak a konyhapultnál ül, fejét a kezével megtámasztva, fanyalogva bámulja, hogyan cserélgeti Anita a kapszulákat a kávéfőzőben.
-Szép konyhátok van, tetszenek a színei. Melyikőtök ízlése?
-A férjemé. Általában az ő véleménye a meghatározó fontos döntésekben. Persze szerintem is hangulatos, de én inkább pasztell színeket választottam volna. Hogyan szereted a kávét? – kérdezi már a gőzölgő csészével a kezében.
-Kevés tejjel. Nem bosszantó egy kicsit, hogy mindig az ő akarata érvényesül? Hogy lehet ezt így hosszútávon elviselni? Mióta is vagytok ti házasok?
-Már kilenc éve vagyok a felesége – s amint kimondja, ezt a mára már kiüresedett, konvencionális értékeket csak nyomokban tartalmazó kifejezést: „ a felesége vagyok” - a szavak máglyát raknak az ölében, s onnan a tűz pillanatok alatt terjed szét az egész testében. A felsége vagyok – visszhangzik a fejében újra és újra, s a borzongás észrevétlenül formálja szavakká a gondolatait.
-Az övé vagyok. Úgy birtokol engem, mint egy egyszerű használati tárgyat. Hatalma van felettem. Hatalma van az érzéseim és az akaratom felett. Jobban ismer engem, mint én saját magamat. Tudja, hogyan irányítson, tudja, hogy mi az, ami kell nekem. Szüksége van rám, ahogy nekem is szükségem van rá. Szeret. Vigyáz rám, mert a dolgaira vigyáz az ember. – közben egy kevés tejet önt a forró feketébe, játékosan, zavarát leplezve belehajít egy kiskanalat és leteszi Enikő elé a pultra. Képzeletbeli lábujjaival a talajt ismét megérintve folytatja tovább.
-Nem volt ám ez mindig így, nagyon sok munkánk van benne, hogy ilyen flottul működjön a házasságunk. Rengeteg könny, türelem, elvárás és megfelelési kényszer, függőség, rajongás, kiadott és elfojtott düh, önfeláldozás, gondoskodás, kompromisszum lett beleölve a kapcsolatunkba, s ezért vagyunk még mindig itt egymásnak, s ezért nem tudunk egymás nélkül létezni.
- Hagyod, hogy elnyomjon, hogy irányítson? Meg-fe-le-lé-si kényszer? Úristen! Hogy lehet ilyen korlátok között élni?! Hallod te egyáltalán, hogy miről beszélsz?! Értem én, hogy ennyi idő után kell egy kis újdonság, na de ilyen áron?! – a féltékenység szülte dühét nevetségesen átlátszó módon próbálja a felháborodása mögé rejteni.
Anita közben ravasz mosollyal a szája szegletében nyalta tisztára a kávéskanalat, de mielőtt letette volna a csészéje mellé végighúzza a hűvös fémet halvány ajkain, s Enikőhöz egész közel hajolva suttogja:
-Újdonságból sosem elég! – a mondat végét azonban már Enikő szájürege nyeli el. Az egyszerre meglepődött és kíváncsi nyelvek óvatos ízlelgetés után telhetetlenül édes hab lágy kevergetésébe fognak. A puha ajkak egyre inkább követelőzővé válnak, nyálcsíkokat hagyva maguk után barangolják be egymás nyakát egy-egy harapás nyomait elveszejtve útközben. A kezek még bátortalan érintései, a néha szégyenlős néha kacér tekintetek fel-felvillanása a bejárati ajtóból beljebb kényszerítik Norbit.