Bosszú

Árnyékot vet a gondolat,
Mozog, zizeg, pezseg.
Él! Nagyon is valóságos.
Rideg. Pofán csap nyálkás, büdös kezével.
Hideg. Nem ölel, inkább ellök magától, a falhoz vág,
leperegnek az érzések, akár a száraz vakolat.
… csattan a testem.
A földet karolom, csak ez van.
Közeledik felém, a hajamnál fogva magához ránt…
egészen közel, az arcához,… és pofán vág!
A fülembe röhög, érzem meleg lihegését a nyakamon.
Letépi a ruhámat, hallom a cérnák sikítását,
és tudom, hogy már senki nem véd meg.
Hideg vagyok, egy test, szakadnak az utolsó fércek.
Ez vagyok.
Meztelen, kékes-szürke testéhez ölel…
Inkább szorít! Folyt! Arca torz, vicsorít.
A tarkómba lehel, mélyen az agyamig!
Egészen a gondolatokig!
Hajamba markol, szorít. Tűröm… ez vagyok!
Hideg ujjaival csípőmbe mar, éget. Bűn! Ez vagyok!
Belém hatol, egészen mélyen… a gondolatokig.
Belém mártotta magát, senki sem véd meg.
Belém ömlik magja. Szapora, fuldokló, hörgő hang.
Sírok. Arca torz, vicsorgó.
A földre enged, hogy az öleljen, leesek. Rongybaba.
Rám néz… belém lát, mélyen éget.
Megsimít, magamra hagy. Kék ajka megnyílik:
„Látod, csak ennyi vagy”

(2012)