2015.10.16 (2)

Szóval, letérdeltem, és mivel az udvariasság a lételemed, rögtön felajánlottál egy párnát a térdeim alá, amit hülye és ostoba módon visszautasítottam. Azzal indítottad az egészet, hogy felraktál egy szemtakarót…azt hiszem, ez egyfajta biztonságot adhatott számodra, hogy nem néztelek miközben tevékenykedtél. Aztán valamivel elkötözted a kezeim és a bokáim. Talán gyorskötöző lehetett, mindenesetre nem aggodalmaskodtál elképesztő szorosra húzni. Egy jó szeánszot utólag sosem lehet (vagy legalábbis én nem tudok) szó szerint visszakövetni, apró élmények és villanások vannak, mint pici gyöngyök, és a végén csak azt veszi észre az ember, amikor ránéz az órára, hogy „hűha, mivel telt el három óra?”….
Talán azért is kell kiírnom magamból, amikor ilyen eufóriában vagyok, mert így akarom megőrizni az örökkévalóságnak (vagy csak magamnak az örökkévalóságig, ami végül is ugyanaz..:)).
Ott térdeltem, és már nagyon vágyódtam arra a párnára, miközben elkezdtél ütni valami pálcával, és mit is? Hát persze a talpamat, de előtte beraktál valami iszonyúan óriási szájterpeszt a számba, és én hülye, elfelejtettem mondani, hogy a talpam az szintén tabu, mert rühellem ha ütik, de persze a terpesztől se sárgát, se pirosat se tudtam, úgyhogy kissé megrettentem. Eszembe se jutott a lehetőség, hogy egy pasi, aki azt se tudja, mit az a BDSM, rögtön a talpaimat fogja verni?... A dokikban szerintem egyébként az is a jó, vagy legalábbis benned egészen biztosan, hogy egész nap emberekkel foglalkozol. Talán emiatt volt ösztönös nálad az, amit más „tapasztalt domok” egy életen át nem tudnak megtanulni (és szerintem nem is lehet, mert vagy van erre képesség, vagy nincs): a ráhangolódást, ami szerintem az egész BDSM kulcsa.

És ez az, amiben Te az elejétől a végéig tökéletes voltál. Amikor csak rinyáltam (akármilyen teátrálisan), tovább ütöttél, amikor tényleg fájt, lassítottál (de sosem hagytad abba). Amikor már biztos voltam benne, hogy széttörnek a térdeim, segítettél feltérdelni egy párnára, de előtte megszabadítottál a bugyimtól, és előredöntöttél a kanapéra. Rettenetes volt, hogy ott vagyok kitárulkozva, az óriási fenekemmel, a puha combjaimmal, és biztosan undorítónak találsz, és mindjárt elmenekülsz, de semmi ilyesmi nem történt, inkább élvezettel markolásztad a csöpögő puncim, a csiklóm, a seggem, mindenem. Aztán valami orvosi eszközt dugtál a hüvelyembe, aminek elfelejtettem a nevét, pedig mindig ecsetelted, hogy mit csinálsz…”most megfogom a nyelved egy fogóval”…most jönnek a tűk…és bár számodra ez külön hozzáadott értéket nemigen képviselt, a kedvemért szúrtál, mindenhová, a fenekembe, a szeméremajkaimba, olyan területekre, ahol visítottam…fertőtlenítettél, szúrtál, fertőtlenítettél, szúrtál, mint ahogy rendes dokihoz illik.

Aztán végre, végre levetted a nadrágod, még mindig ott térdeltem, dühítően hátrakötözött kézzel, pedig alig vártam, hogy hozzád érhessek…de az arcom érezte a nadrágod szövetét, aztán már csak az alsónadrágod, amit kínzó türelmetlenségemben jobb híján a fogaimmal kezdtem el letépni rólad. Amikor a számba jutott végre az óriási, kőkemény farkad, három dolog jutott egyszerre eszembe (mivel nő vagyok, és állítólag intelligens is, ez igenis lehetséges): milyen hülye humora van a sorsnak, hogy majdnem mindig a szép és okos férfiaknak ad még nagy farkat is…és hogy ha ezzel behatolsz az igencsak szűk puncimba, az mindenképp FÁJNI fog….és hogy amikor a torkomig hatolsz vele, az még inkább…

Amikor kaptam levegőt, és beszélni is tudtam, már csak valami olyasfélét tudtam önkívületi állapotban mantrázni, hogy „Bármit megtehetsz velem Uram”, és akartam is, hogy BÁRMIT megtegyél…és ekkor feldobtál az ágyra, végre megszabadítottál a gyorskötözőktől, és behatoltál a számba. Szerintem a mélytorkozás valami lelki dolog, nálam legalábbis csak úgy működik…hogy a lehetőségekhez képest ellazítom magam, és arra gondolok, hogy MINDENÁRON boldoggá akarom tenni azt a valakit, aki ezt műveli velem. (Ezért is sikerül ritkán jól, mert kevésszer érzek ilyesfélét…) Ellazítottam az izmaim, valahogy engedelmessé és nyitottá váltam, és már csak az számított, hogy Neked jó legyen, és ezért mindent megtegyek. Persze, közben simogattam is magam, ha már szabadon a kezeim, és csodálatos volt úgy robbanni, hogy közben teljesen elzártad a levegő útját. Többször fordult elő, hogy amikor épp nem voltál bennem, akkor sem volt kedvem levegőt venni, annyira élveztem amit művelsz velem…persze nem hagytad, mindig nagyon figyeltél rám, és mégis, soha senki nem tudta, vagy akarta vagy merte még ennyire használni a torkom: mikor már öklendeztem, és folyt belőlem minden, akkor sem hagytad abba, és még utána sem, és még utána sem…folyt le minden a kanapéra, onnan a földre,és a sötétkék gumikesztyűs kezeiddel (ennyit láttam a szemtakaró alól) csak használtál, és fojtogattál, és kontrolláltál, birtokoltál, ide-oda pakoltál, én meg pörögtem orgazmusból orgazmusba…

Te nem élveztél, csak élvezkedtél…aztán egyszer csak ott volt előttem a kezed, a gyógyszerrel, és a pohár víz, amivel megitattál. 20 perc, mondtad, és a várakozás csodálatos volt. Tudtam, hogy ez már a végjáték, ezért próbáltam kiélvezni minden másodpercét. Ahogy simogattál, türelmesen nézted, vártad a hatást. Nem éreztem, hogy lassulnék, de nagyon élveztem a kiemelt figyelmed, és ettől újra élveznem kellett, miközben még gyorsan kipróbáltad a csipeszeket is a mellbimbóimon. Aztán nem tudom pontosan mi történt, csak az rémlik, hogy végre belém hatoltál (és bár előre szóltam, hogy óvszer nélkül ne, azt hiszem anélkül ment a dolog)…és le is köptél, meg kaptam egy pici pofont az arcomra, egy legyintést csak, de szerintem leginkább olyan jelleggel, hogy nehogy már megtiltsak neked bármit is, és persze ezt is imádtam benned, mint minden mást.

A gyógyszer a fájdalmat nem tompította, bár iszonyúan nedves voltam, annyira durván basztál, miközben szorítottad a harisnyás bokáim, hogy muszáj volt kiabálnom, mert egyszerre fájt és élveztem, de mozogni vagy ellenkezni (a gyógyszer vagy a fáradtság hatására, nem tudom), egyáltalán nem jutott eszembe…

Aztán, amikor vége volt, jött minden ami ilyenkor szokott, iszonyúan fáztam, te meg lerohantál venni kaját a sarki gyorsétterembe…tényleg csak pár percre hagytál egyedül, de nagyon-nagyon hiányoztál…
Aztán már újra ott voltál mellettem, ettünk és beszélgettünk, de egyetlen mondatot sem tudnék visszaidézni…aztán egészen biztosan fogat mostam és letusoltam, és felvettem a szürke, mesefigurás hálóingem, (fogalmam sincs, miben kell aludni egy femme fatale-nak, lehet hogy nem pont ilyesmiben…) és már ott voltunk az ágyban, és én azonnal elaludtam.

Hajnali háromkor arra ébredtem, hogy felébredtél, átmentél a nappaliba és halkan elkezdted eltüntetni a szeánsz nyomait. Mondtad, hogy arra ébredtél, hogy fázol, és magadra húztál egy sötétkék műtős nadrágot, úgy bújtál vissza az ágyba (jézusom!). Mondtam neked, hogy kérek még gyógyszert vagy szexeljünk, mert nem bírok magammal, az nem lehet, hogy műtősnadrágban aludjon mellettem egy doki, de ez utóbbit már csak magamban tettem hozzá természetesen. (Persze ugyanez a nadrág egy „nemorvoson” röhejes jelmezként inkább taszított volna, de rajtad, akiről tudom h napi szinten használod, a létező legizgatóbb látvány volt.) De sajnos már fáradt voltál, így nem kaptam se gyógyszert, se farkat. Valójában nem is volt rá szükség, mert akaratom és csöpögő puncim ellenére, valószínűleg még a gyógyszer hatására, újra öntudatlanságba zuhantam vissza.

Reggel viszont én ébredtem előbb, és rettenetesen zavarban voltam…másnap, nyáltól és spermától kicsattogott bőrrel, smink nélkül és szétálló hajjal…ez kicsit kínos…
Igazából én csakis a férjemmel szeretek aludni, mert ő nem horkol, nem pukizik, és még csak kétes kipárolgásai sincsenek…de te ebből a szempontból is rendben voltál (remélem én is, bár el nem tudnám képzelni rólad, hogy hangot adj bármiféle ilyen jellegű problémának, ha létezett is…).

Szóval, reggel viszont nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, jobb híján megpróbáltam kisúrolni a kanapéból a hányásom (a hajnali ébredéskor finoman említettél valamit, hogy van-e javaslatom, milyen tisztítószerrel kellene kiszedni), aztán ugyanazt a cuccot kiszedni a hajamból, és rendbe szedni magam…aztán csak üldögéltem az ágy szélén, és vártam, hogy megszólaljon az ébresztő. Kedvesen ébredtél, iszonyúan figyelmes voltál, azt a három fajta élelmiszert, ami a lakásban volt, többször is felajánlottad reggelire (szilva, joghurt és talán paradicsom?)…
Így aztán amikor már fel is mostam a nedveinket, és más nem maradt hátra, csak üldögéltünk a konyhában, és szilvát ettünk, és mondtam, hogy most meg nekem nehéz, valahogy úgy, ahogy neked volt egy picit elkezdeni a játékot.
Így aztán elindultunk, visszavittél a hotelhez, elbúcsúztunk…és azóta eltelt kb. 36 óra.

Amikor kezdeményeztem a találkozó létrejöttét, egyik legfontosabb szabályként azt rögzítettem, hogy ez egy egyszeri, megismételhetetlen alkalom lesz, és amikor szeánsz közben is céloztál valami folytatásra, akkor is említettem, hogy csak mostanra szerződtünk…de úristen…itt van egy pasi, vagyis te, aki először játszotta ezt az egészet, miközben nyilvánvalóan, ha valaha komolyan is szerepelt volna ez a fantáziádban, akkor már nyilván rengeteg ilyen élményen lennél túl, hiszen elég menő vagy ahhoz, hogy megkaphass és kipróbálhass bármit, amit akarsz.

Tehát, amikor ott térdeltem, és vártam hogy elkezdjük a játékot, te nyilván nem sejtetted, hogy a nyomás rajtam még sokkal nagyobb, mint rajtad: neked ez lehet csak egy érdekes kitekintés a szokásos szexuális életedből, de én 16 éves korom óta a BDSM-ben szocializálódtam, és elég tapasztalatom van ahhoz, hogy tudjam, mennyire nehéz, sőt, szinte lehetetlen megfelelő férfit, de még inkább megfelelő dokit találni ahhoz amire én vágyom. És te bizony minden létező szempontból megfelelő vagy, ezáltal ritka kincs.:)

Így amikor megismertelek, és a játék folyamán minden percben előre haladtunk, számomra sokkal fontosabbá vált, hogy megszerettessem veled a BDSM-et, mint azt valaha is gondolnád. Ehhez passzív módon nem tudtam olyan sokat hozzátenni, képességeim szerint ODAADTAM magam, mert ennél többet nem nagyon tehettem. Az ágyon kívül pedig – és ezt a másik Dokinál nagyon hamar megtanultam, ezért is lehettem mindenkinél hosszabban a szeretője – tudom, hogy a hozzátok hasonló férfiaknál csak annyit lehet tenni, hogy minél kevesebbet akarjon az ember lánya, (sőt, az „akarat” szót nyugodtan dobhatja kukába), és akkor talán kaphat is valamit. Mindenféle birtoklási, követelési és egyéb nyomásgyakorlási kísérlet azonnal és véglegesen a visszájára sülne el.

Szóval, leszek a haverod, tanácsot kérhetsz tőlem az összes többi szeretőddel kapcsolatban, meghallgatom az élményeid, ha akarod, de magamtól nem zaklatlak, megjelenek amikor hívsz, és azonnal eltűnök, amikor picit is terhes lennék számodra.

És nem, nem kell hosszú leveleket sem írnod két szeánsz között, hogy mi újság van velem, vagy velünk…az az udvariasság és kedvesség, ami benned van, tökéletesen elég…csak könyörgöm, jelentkezz…és ne vedd komolyan, úristen, nehogy komolyan vedd, hogy soha többé nem akarok veled találkozni, és hogy semmit nem akarok tőled! Nem, te annál sokkal intelligensebb vagy, mint hogy ilyen hülyeséget bevegyél, meg a nőkhöz is jobban értesz…a valódi kérdés az valójában az, hogy tetszett-e neked, ami történt, és tetszett-e annyira, hogy akard még, és akarj még?

Elsüllyednék a szégyentől, ha látnád és tudnád mi zajlik a fejemben, de 10 hónapot már így is elvesztegettem az életemből, anélkül hogy a szeretőm lettél volna, kérlek szépen, több ne legyen, mert te csak úgy fogtad magad, és teljesen kezdőként (úristen, mekkora baromság ez, hogy „kezdő”, meg „tapasztalt”) úgy játszottál velem, hogy az benne van életem TOP10-es éjszakáinak listájában, és még most is fent vagyok a mennyekben, és pörgök, és boldog eufórikus állapotban vagyok, és-és…

Sőt, mennyire jó, hogy nem vagy „tapasztalt dom”, olyan férfi, akinél én a 107. nő vagyok, akinél ugyanazokat a kliséket, házikat meg egyéb baromságokat alkalmazod kreativitás és fantázia híján, no meg azt nem figyelembe véve hogy minden nő külön individuum, még ha szubnak vagy mazonak is született szegény.

Pár napon belül írni fogsz, ebben biztos vagyok, mert az a típus vagy, aki semmiképp nem megy el szó nélkül, komolyan veszed az utójátékot is…de hogy mi lesz ebben a levélben, csak néhány sablonos és udvarias mondat, vagy…ebbe egyelőre bele sem merek gondolni.

És most megint ott térdepelek előtted, és várok…(és nagyon örülök, hogy nem vagy regisztrálva a pixiere, és nem tudod, mit érzek, mit gondolok...:)

Drága Uram. Bárcsak tudhatnád, hogy annak tekintelek. Bárcsak egyszer megmutathatnám neked ezt az írást. Bárcsak…a tiéd lehetnék újra.