Érdekes találkozás és folytatása (1)

Több, mnt tíz éve történt meg, amit most elmesélek.
Munkába menet kocsival szoktam kimenni a HÉV megállóig, mert így megspórolhatok közel fél óra sétát, ami reggel nem is, de este, hazafelé már számít. Akkor is így tettem s már egy közeli utcában parkoltam le s csak a szemem sarkából láttam két srácot közeledni, majd elhaladni mellettem. Bezárva és lezárva a kocsit én is utánuk indultam s a sarkon befordulva láttam, hogy a két srác előttem sétál, kézen fogva a HÉV felé. Nem akartam zavarni Őket, ezért felgyorsítottam s ezért hangosabb lett a bőrtalpú cipőm kopogása, mire szinte egyszerre fordultak hátra. A jobb oldalon haladó srác pedig meglátva, ki akarta húzni a kezét a barátja kezéből, de az erősebben szorította és odaszólt Neki:
- Ha engem nem zavar itt, téged se zavarjon! Megbeszéltük, hogy nem törődünk másokkal, mások véleményével. – hallottam, ahogy elhaladtam mellettük.
Erre csak annyit mondtam én is halkan:
- Milyen igaz. S milyen jó látni, hogy már vannak, akik így végig mernek menni az utcán.
Azzal választ sem várva, siettem a HÉV megállóba. Míg vártunk, láttam ők is odaértek, s továbbra is egymás kezét fogják, majd puszilkodtak is. Mivel beért a HÉV, felszálltam a második kocsiba, ahol elég kevesen voltak és hátra, az elkülönített ülésekre ültem le. Még az ablakból láttam, hogy az egyik, a helyben lakó srác, lent áll a peronon és integet a barátjának, aki ezek szerint felszállt.
Már éppen elővettem a könyvemet, hogy olvassak, mikor felnézve megláttam a srácot az elkülönített rész „ajtajában”, ahol kissé zavartam álldogált, tétlábolt. Intettem, hogy üljön le s nyitottam a könyvemet. Ekkor leült velem szembeni ülésre és kis köhécselés után, mikor ránéztem, megszólalt halkan:
- Nem zavarja, ha már ideültem, ha kérdeznék is valamit?
- Nem, természetesen nem. – mondtam, s a könyvet eltéve néztem rá, várva a kérdését.
Kicsit még tétovázott, majd végre megszólalt:
- Az előbb biztosan látta az utcán, hogy ki akartam húzni a kezemet a barátom, Tomi, kezéből. Engem kicsit zavart ez a közvetlenség, de Önt tényleg nem zavarta?
- Egy cseppet sem. Akik szeretik egymást, azok szeressék, mutassák is ki! Ez így természetes. S igaza van a barátodnak, Tominak, mert ő lakik itt, Neki lehetne ez kellemetlen. S ha Ő ezt vállalja, akkor segíts Neki azzal, hogy megteszed! – válaszoltam a kérdésére.
- Azt értem, hogy ..igen…, természetesen szeretjük egymást Tomival. Ez sem zavarja?
- Nem. Miért kellene? Ha Ti jól megvagytok egymással, akkor kinek mi köze ehhez? Nem a sok ismeretlennek kell megfelelnetek, hanem egymásnak. – nyugtattam meg.
- Igen, igen, így van. – ismerte el – de mégis, ez nekem kicsit szokatlan még. – mondta.
- El tudom képzelni, bár ma már nem olyan ritkaság. Legfeljebb, itt, nálunk. Nyugaton már több nagyvárosban is láttam nem csak kézen fogva sétáló, de padon egymás ölében ülő és csókolózó fiatalembereket is. - fejeztem be. S hozzátettem: - Én ugyan biszex vagyok, de megértő és nyílt ember.
- Igen, erről beszéltünk is Tomival a HÉV megállóban. Mi is így gondoltuk. – szólt a srác, majd hosszasabban elgondolkozott, mire kibökte: - Mi homok vagyunk, a saját nemünket szeretjük. Egymást.
- Megkérdezhetem, hogy mióta?
- Már jó fél éve vagyunk együtt, egy egyetemi buliban találkoztunk, sokat beszélgettünk, majd …ööö…együtt folytattuk a bulit Nála, itt. Azóta. – nyögte ki.
- Akkor Tomi egyedül lakik itt, hogy ide tudtál jönni hozzá? Vagy a szülei is tudják, esetleg? – kérdeztem meg.
- Nem, dehogy. Akkor nem jöttem volna ide, akkor. Tomi szülei külföldön dolgoznak, így egyedül van a házban év közben. – adott magyarázatot a srác.
- Én Ákos vagyok s Te? – kérdeztem meg bemutatkozva.
- Én Peti, azaz Péter. – válaszolta.
Mivel a HÉV közben haladt, így megkérdeztem hol száll le, s mivel megy tovább, mert én villamossal megyek az Állatorvosi Egyetemre. Elcsodálkozott, majd elnevette magát:
- Milyen véletlen. Mi is oda járunk. Tomi már idén megsimogathatja a bika tökét, de én csak jövőre. – tette még hozzá magyarázatul. – Ön állatorvos?
- Nem, nem vagyok állatorvos, de nem csak állatorvosok tanítanak az ottani egyetemen.
- Hanem? – kérdezte meg Peti.
- Én spéci tárgyat tanítok szervezést-vezetést s menedzsmentet. – válaszoltam.
- Az tényleg spéci. S minket is fog tanítani s mikor? – érdeklődött még.
- Igen, biztosan. Tomit már most is tanítani fogom hamarosan, Téged csak jövőre.
- Az jó lesz. – lelkendezett Peti.
Még sok mindenről beszélgettünk, majd odaérve az egyetemhez elbúcsúztunk és elválltunk egymástól.
Gondoltam, csak a véletlen hoz majd össze minket egymással, mert nem cseréltünk mobilszámot sem.
Így is történt, mert jó egy hónappal később a menzán ebédelve láttam meg Őket a sorban s mikor Ők is megláttak, intettem, hogy üljenek oda hozzám. Kicsit félszegen jöttek s ültek le. Tomi mondta is, hogy Peti elmondta a beszélgetésünket, de mivel nem kért mobilszámot, így nem tudtak hívni, bár akartak.
Elnevettem magamat, s mondtam:
- Ákos keresztnevű tanár nem sok van az egyetemen.
- Igen, ez igaz, de nem mertünk zavarni, bár megnéztük a tanár urat. – válaszolta Peti.
- Én meg nem ismertem meg az órán, ott olyan más volt. – tette hozzá Tomi.
- Más? Mennyiben? – kérdeztem érdeklődve Tomitól.
- Hát, olyan szigorú, vagy inkább határozott. Nagyon is. Mondtam is Petinek, hogy ilyen pasit lenne jó kifognunk a vágyainkhoz…- válaszolta Tomi, majd zavartan elhallgatott. ÉN láttam Peti is megbökte a lábát figyelmeztetésül.
- Akkor most már tudjátok, hol vagyok, gyertek, mikor tudtok! A szobámban kellemesebben s gondtalanabbul tudunk beszélgetni. Erről is. – invitáltam őket.
- Ha nem gond, akkor inkább tanár úr jöjjön el hozzám, mert ott még zavartalanabbul beszélgethetünk. – javasolta Tomi s mondta a címet is, rögtön.
- Rendben. Most akarjátok meg is beszélni?
- Igen, jó lenne minél hamarabb. – válaszolta Tomi s Peti is biccentett, megerősítésül.
- Akkor legyen valamelyik délután. Mondjuk két nap múlva, szerdán? – néztem rájuk.
- Igen, az jó lesz. – erősítették meg egyszerre.
- Mikorra érjek oda?- kérdeztem még meg.
- Négy óra megfelel a tanár úrnak? – kérdezte meg Tomi kicsit töprengve.
- Igen, az jó lesz. – nyugtáztam. – Mennyi időre számítsak?
- Tanár úrtól függ, de ha nem siet, akkor…. – hallgatott el megint Tomi.
- Akkor…? – sürgettem a folytatást.
A két srác egymásra nézett, el is pirult zavarba jött. Végre Tomi tért előbb magához és csak annyit mondott:
- Sok mindentől függ az akkor. – nyögte ki, nehezen.
- Értem, tehát tőlem is. Rendben. Ott leszek akkor és nyíltan állok ahhoz, amiről beszélgetni fogunk, de azért jó lenne, ha Ti is egyeztetnétek előtte egymással részletesebben is a vágyaitokat, amiről beszélni fogunk!
- Így lesz tanár úr. – nyugtatott meg Tomi, de Petin látszott, hogy ez még nehéz számára.
- Akkor a viszont látásra! – köszöntem el s otthagytam őket az asztalnál.
(folyt. köv.)