fikció 1.

Ő és én. Vágyom arra, ami történni fog, de a szívem a torkomban dobog. Még szorosabban ölelem a lábát, mint egy kismajom, úgy csimpaszkodom rá. Tudom, hogy semmi baj nem érhet, mégis izgulok. Megkapom, amire eddig titokban vágytam.
Csengetnek. Ő feláll, az ajtóhoz lépdel, én maradok a helyemen, még kisebbre húzom magam. Belépnek a nappaliba, Ő és a Másik. Beszélgetnek, ügyet sem vetve rám. A Másik leül a kanapéra, miután Ő hellyel kínálta. Végre visszakapom Őt, de mielőtt újra ölelhetném a lábát, így szól:
-Főzz nekünk egy kv-t.
Feltápászkodom, és nagyon örülök, hogy egy póló és egy bugyi rajtam maradhatott, de így is szinte rohanva sietek ki a konyhából, mert tudom, most nem csak Ő figyel engem. A konyhát menedéknek érezve fújom ki az eddig bent tartott levegőt, és felkészítem a kv-t. Suhannak a gondolataim. Én kértem, én vágytam erre. Ő pedig megadja nekem. Kaphat egy szub ennél nagyobb ajándékot? De mégis....francba, végig kell csinálnom, nincs visszaút. Nézem a kv-t, ahogyan lassan csöpögni kezd...de ez nem elég lassú, hiszen, ha elkészül, nekem be kell vinnem. Erre a gondolatra megrándulok. Tálcát készítek, cukorral, tejszínnel. Nem tudom, a Másik hogyan issza kv-t. Lefő a kv, remegő kézzel pakolok mindent a tálcára. Gyorsan leellenőrzöm, vajon megvan e minden. Minden igyekezetem ellenére csörömpölve érkezem vissza a nappaliba. Mindketten rámnéznek, majd folytatják a diskurzust. Leteszem a tálcát az asztalra, megkönnyebbülök kicsit, hogy sikerült behoznom gond nélkül. Ő-re nézek, mert nem tudom, hogyan tovább. Így szól:
-Tudod, hogyan szeretem. A vendégünket pedig kérdezd meg, hogyan kéri.
Az egyik csészébe töltök kv-t, dobok egy kockacukrot, és viszem Ő-nek, aki bátorítóan mosolyog rám. Visszafordulva az asztalhoz, rápillantok a Másikra, aki kérdés nélkül mondja:
-Két cukor, tejszín nélkül.
A másik csészét is megtöltöm, teszek bele két cukrot, és a Másik felé nyújtom. Ránézek, olyan fürkészően néz rám, hogy zavaromban a nadrágján landol a csésze és annak tartalma egy pillanat alatt. Felszisszenve ugrik fel, dühösen rámnéz, majd a zsebéből kikap egy zsebkendőt és törölgetni kezdi magát. Tudom, hogy ki kellene szaladnom konyharuháért, de ledermedek, csak egy hangos jajj-ra futja tőlem. Mire eszmélek, Ő egy konyharuhát nyújt át nekem, és szól, hogy kezdjem el felitatni a kv-t a Másik nadrágjáról, térdelve. Letérdelek, szinte oda sem nézve törölgetem a combjánál a nadrágot, de látszódik, hogy ez lehetetlen küldetés. De a legrosszabb a fagyos csend. Egyik sem szól, ott állnak mellettem és engem néznek, érzem.