Amikor inkvizítor voltam

Fantáziaország lakója, a korábban testi fenyítésre ítélt fiatalember jogi tanulmányai során nyári gyakorlatát kötelező jelleggel a Szabályrendészeti Hatóságon, a Vallomáshitelességi Vizsgálószék (más néven Inkvizíció) állományában tölti. Dóra, a harmincas éveiben járó csinos vizsgálótiszt felügyelete alá kerül, aki hamar be is dobja a mély vízbe. Néhány kihallgatás után egy kínvallatásnál rá osztják a hóhér szerepét. Egy negyvenedik életévéhez közeledő csinos nőt kell kínpadra vonnia. A vád ellene államellenes szervezkedés és kémkedés. Már két szakasza is lezárult a vallatásnak. Először magát a tettet ismerte el, utána azt, hogy voltak társai is. Ezeket a vallomásokat a teste legérzékenyebb területeire csepegtetett forró paraffinnal sikerült kicsikarni a nőből. A vallatást végző fiatalember majdnem jobban izgult mint kliense. De tudta, hogy át kell esnie ezen a tűzkeresztségen is. Először fel kellett szólítania a nőt, hogy vetkőzzön meztelenre, majd hogy önként feküdjön fel a kínpadra, ami egy orvosi vizsgálóágyhoz hasonlít. A nő fegyelmezett, együttműködő magatartást tanúsított. Nagyon bátran viselkedett, bár látszott rajta, hogy egész testében remeg. A történet a második vallomás megtételével kezdődik, és a fiatalember meséli el.

„Igeeeen! Igen, voltak társaim! Nem egyedül csináltam! Csak kérem hagyják abba! Irgalmazzanak!” - „Okos kislány! Látja Kinga, mennyi szenvedéstől megkímélhette volna magát, ha ezt előbb mondja? Már csak neveket kell hallanunk, és a gyötrelmeinek tényleg vége.” - „Nem, azt nem lehet! Vagyis nem tudom. Nem tudok semmit! Engem csak névtelen üzenetekben utasítottak. Egy kis láncszem voltam a gépezetben, de a többiekről semmit nem tudok. Tényleg igazat beszélek, végre higgyenek nekem! Kééééreeeem!” - Dóra higgadtan folytatta. - „A poligráfos vizsgálat egyértelműen kimutatta, hogy meg tud nevezni személyeket, de legalábbis egyet egészen biztosan. Ezt a nevet pedig hallanunk kell magától, Kinga. Sajnos nem áll módunkban másképp dönteni. A mi kezünk is meg van kötve. Én igazán sajnálom magát, és elhiheti, hogy lélekben nekem is nagyon fáj, amikor látom magát szenvedni. De nem tehetünk mást. Meg kell kérnem a kollégámat, hogy kínozza meg magát újra, egészen addig, amíg be nem vallja, hogy ki a főkolompos. De előtte a nővért kérem, hogy vizsgálja meg.” - A nővér odalépett a kínpadhoz, én pedig eloldoztam Kinga csuklóit a feje mellől. Megkönnyebbülve tornáztatta elzsibbadt karjait. „Üljön fel, kérem!” Kinga elcsigázott mozdulatokkal feltápászkodott. Közben a lábait is eloldottam odalent. Ő maga, talán ekkor még nem is sejtette, hogy ez csak valami még rosszabbnak az előkészülete. Azt persze tudta, hogy még nem érkezett el számára a szabadság, de hogy a következő hosszú percekben egy még az eddiginél is megalázóbb pózban fogom az eddigiekből még csak nem is sejthető kínoknak kitenni, az nem volt ismert előtte. A nővér megint meghallgatta, majd megmérte a vérnyomását. „Rendben van, folytatódhat az eljárás!” - mondta fontoskodva Dóra felé fordulva. A polgári tanú férfi láthatólag kéjes zavarát leplezte ide-oda kapkodott tekintetével. Persze a tekintetéből leolvasható volt, hogy szinte cikáznak előtte az erotikus képsorok. A szakjogász leányzó a jegyzeteit böngészte. Belejavított, hozzáírt, és amikor felpillantott, látszott rajta, hogy nagyon sajnálja Kingát, de irántam sincs benne megvetés, sőt inkább valami furcsa elismerést véltem kiolvasni a szeméből. Mintha csak azt mondta volna: „Le a kalappal előtted öregem. A tapasztalatlanságod ellenére nagyon profin végzed a kötelességedet, és ami még ritkább, nem látom rajtad azt a kéjes élvezetet, amit a legtöbb hóhéron egy hasonló helyzetben. Benned van kurázsi, de van emberség is.” Ezt azért tudom, mivel később közelebbről is megismertem őt, és elmondta, valóban mire is gondolt velem kapcsolatban ekkor. Volt alkalmam még többször is találkozni vele. Miután Dóra jelezte felém, hogy folytathatom a kínzást, megkértem Kingát, hogy feküdjön le. Most a kezeit a teste mellett, a popsi magasságában lévő karabinerhez rögzítettem. A lábait pedig terpeszbe kényszerítve, felhúzott térdekkel szíjaztam bokánál a kengyelekbe, majd a fenék rész alatt lehajtottam az ágyat, így a nemi szerv, az ánusz és a farpofák is teljes felületükkel kitárulkozva és kiszolgáltatva rendelkezésemre álltak. A lány növekvő ijedelemmel az arcán emelgette a fejét, hogy próbálja látni, mi is készül odalent a szétterpesztett lábai között. Dóra rutinos vallató lévén, a lehető legegyszerűbb kérdésre redukálta a döntő ténnyel kapcsolatos témát. Mivel a vizsgálati anyagból elég nyilvánvaló, hogy a főnöke a sáros, és mellette Kinga legfeljebb csak egy közkatona, ezért megint az igen és nem szavakra élezte ki az állítását. „Kinga! Kérem most nagyon figyeljen! Eddig ügyes kislány volt, de beláthatja, hogy kínzás nélkül még jobb lett volna megtennie a korábbi vallomásait. Most is egyetlen szót szeretnék hallani: igen. Méghozzá erre az állításra: A vezérigazgató az államellenes szervezkedés fő bűnöse, és maga csak a segítségére volt ebben az ügyben. Tudjuk, hogy ez az igazság. Már csak arra van szükség, hogy ezt maga a vallomásával megerősítse. Most is megteheti. Még mielőtt a kollégám elkezdené kínozni magát, megadom a lehetőséget, és felteszem a kérdést: Igen, vagy nem?” - Kinga láthatólag most még jobban félt, mint a kínzás megkezdésekor. Látszott rajta, hogy a megélt tapasztalat, és a várható még nagyobb szenvedés elbizonytalanítja, és nem egykönnyen mondta ki, hogy tartja magát az eredeti tanúvallomásához. Rám nézett, aztán a polgári tanúra, majd a jogász lányra, utána Dórára, majd a nővérre, aki épp a gombjával babrált. A tanú zavartan kapkodta a tekintetét, amely mindig újra és újra Kinga széttárt combjai közé tévedt vissza. A jogász lány jegyzetelésre kész notesszel, egykedvűen várta a folytatást. Dóra felhúzott szemöldökkel, várakozón nézte Kingát. Amikor rám nézett, akkor szomorkás ajakbiggyesztéssel jeleztem feléje, hogy sajnos nekem nem áll módomban változtatni a dolgokon. Ha tehát nem vallja be, amit Dóra elmondott, akkor kénytelen leszek tovább kínozni őt. A néhány másodperces csend olyan feszült volt, hogy hosszú perceknek tűnt. Kinga a plafon felé fordított arccal nagyot sóhajtott, majd megadóan becsukta a szemét. Teste ellazult, mintha csak relaxációs gyakorlatot végezne. Néhány mély lélegzetvételt követően kinyitotta a szemét, és csak úgy maga elé meredt. Dóra minden sürgetés nélkül a hangjában csendben megismételte a kérdés végét. „Nos, igen, vagy nem?” - Kinga pár másodperc múlva valami egészen furcsa hanghordozással, mintha diktálna, vagy magnóra mondaná a szavait, jól artikulálva, nyugodt hangon megszólalt: „Valóban voltak társaim a bűncselekmény elkövetésekor. De bűntársaim személyéről és nevéről nem rendelkezem semmilyen információval. A megnevezett személy a munkahelyi főnököm, akit becsületes embernek ismerek, és semmiképpen nem feltételezem róla, hogy a legcsekélyebb mértékben is köze lehetne az ügyhöz, amelyben én magam bűnös vagyok. Vállalom a következményeket, és példás büntetést kérek magamra meggondolatlanságomért. Kérem, ezt vegyék jegyzőkönyvbe. Több mondandóm nincs.” - „Rendben. Kinga, remélem jól meggondolta. Most már nincs visszaút. Gyakornok úr, kérem folytassa a kényszerintézkedést szigorúbb eszközökkel!” - „Értettem!” Ez a katonás szóváltás jelezte, hogy most valami más következik. Ami eddig volt, az akár játéknak is felfogható hozzá képest. Kezembe vettem egy krokodil csipeszt, és rácsíptettem Kinga jobb mellbimbójára. Nyöszörgött. De ez még nem a kínzás volt. A másik mellére is tettem csipeszt. Aztán zselés tappancsokat tettem a hasára a köldöke jobb és baloldalán. Majd egy-egy csipeszt helyeztem mindkét szeméremajkára, ami közben szintén fájdalmasan nyöszörgött. Amikor a csiklójára tettem, akkor már fel is jajdult. Majd a nővérhez fordultam, és így szóltam: „Kérem segítsen!” És az asztalra előkészített injekciós tűkre mutattam. A nővér odalépett, kezébe vette az egyik tűt és kibontotta. „Ide kérem!” - és Kinga fenekén a puha, párnás középrészre mutattam, a bal farpofáján. A nővér fertőtlenítő spray-t fújt a bőrre, majd beleszúrta a tűt, és egy ragasztó szalaggal rögzítette. Kinga ekkor már reszketett és sírt. A másik farpofájába is került egy ugyanilyen tű. Megköszöntem a nővér közreműködését, és kezembe vettem egy tizenöt centiméter hosszú, egy centi átmérőjű, de a vége felé két centisre kiszélesedő fémszondát, bekentem síkosító zselével, és Kinga fenekébe dugtam. Felnyögött. Most már egész testében reszketett és zokogott. A csipeszek, tappancsok, tűk és a szonda végződéseibe elektromos vezetékeket erősítettem, amelyek egy készülékhez csatlakoztak, amely véletlenszerűen ad elektromos impulzusokat egyszerre két-két végződésbe. Tehát vagy két csipesz, vagy a két tappancs, vagy a két tű, vagy egy csipesz és egy tappancs, vagy egy csipesz és egy tű, vagy egy tappancs és egy tű, vagy egy csipesz és a fémrúd, vagy egy tappancs és a fémrúd, vagy egy tű és a fémrúd helyén vált ki rázó, csípő, égető, görcsbe rándító fájdalmat. Ezek váltakoznak tehát a mellbimbók, a szeméremajkak, a popsi és a has táján. Először csak gyenge, majd egyre erősödő és egyre sűrűbb impulzusokban. Miután bekötöttem az összes kábelt, mielőtt rákapcsoltam volna az áramot, Kinga fölé hajoltam, az arcába néztem, és még egyszer megkérdeztem: „Igen, vagy nem?” - Kinga szomorú szemekkel csak a fejét ingatta egészen gyengén, és azt suttogta: „Nem.” - „Sajnálom kislány.” - Hogy ez hogy csúszott ki a számon, nem tudom, hiszen a nő tizenöt évvel idősebb volt nálam, és ezt a bizalmaskodó megszólítást talán a vizsgáló tiszt megengedheti magának, de nem egy gyakornok segédhóhér. Mégis, valahogy olyan természetesen jött, és Dóra sem nézett rosszallóan. Elsimítottam Kinga homlokáról a haját, kézfejemmel megsimogattam az arcát, szomorúan visszanéztem rá, és nagyot sóhajtva bekapcsoltam a gépet.
Pár másodperc is eltelt, mire az első rázó impulzust kapta a nő, és az összeránduló mozdulatból sejthető volt, hogy az egyik mellére tett csipeszből és egy hasán lévő tappancsból érte a hatás. „mmmmmnnnggg” - csak egy nyögés hallatszott, és utána próbált egyenletesen az orrán át lélegezni, mintha csak valami orvosi beavatkozásnál vagy kozmetikusnál a kellemetlen, ámde kibírható és kiszámítható fájdalmat igyekezne elviselni. Csakhogy ez itt nem volt kiszámítható. Egyre erősödött, és egyre sűrűbben csapott le az alattomos gépezet. És már nem csak a cicinél és hasnál, hanem a csiklónál, szeméremajkaknál, a farpofákba szúrt tűkön keresztül, és a végbélnyílásba dugott fémszondán át. Átállítottam kézi vezérlésre, és egyre inkább ezekre az intim részekre fókuszáltam. Kinga hosszú perceken keresztül a visítás és az artikulátlan rekedt hörgés közt nagyon sokféle hangszínt kipréselt a torkán. Néha érezhető volt a tudatosság, mintha csak enyhítette volna a fájdalmát, ha kiüvöltheti magából. Máskor viszont látszott, hogy teljesen önkívületben, öntudatán kívül csak ösztönösen vinnyog vagy horkantgat. „áááááááááá.... nnnnnnnngggggg..... hhhhrrrkkkhhh... ééééééííííáááááúúúúú....” Visszakapcsoltam automatára, és a kezembe vettem egy szintén az elektromos készülékhez csatlakoztatott végződést. Egy fogót, ami kb 120 Celsius fokra melegedett fel, így nem okoz égési sérüléseket, csak a felhám pár napig tartó bőrpírját, de amíg a testen van, fájdalmasabb mint a gyertya csöpögtetés. Megcsíptem vele a karját, a combját, a fenekét, és közben azt sziszegtem a fogaim közt: „Igen, vagy nem? Még mindig nem?” Egyszer csak elhallgatott a sikoltozás, Kinga teste pedig egy élénk vonaglás után mozdulatlanná dermedt. Gyorsan kikapcsoltam mindent. Nagyon megijedtem, hogy megöltem, vagy maradandó kárt tettem benne. A nővér egy szempillantás alatt ott termett. Megfogta a pulzusát, meghallgatta. „Elájult a fájdalomtól” – mondta közönyösen. „Ez ilyenkor természetes. Én pedig épp ezért vagyok itt, hogy segítsek.” Aztán gyorsan feltört egy ampullát, elővett egy fecskendőt, és egy vénás injekciót adott neki, amitől Kinga azonnal magához tért. Kérdőn, értetlenül nézett rám. Majd gyengén elmosolyodott. Mintha nem emlékezett volna, hol is van, ki vagyok én és mit csináltam vele egészen mostanáig. Talán egy pillanatra azt hitte, hogy rosszul lett vásárlás közben, és én láttam el elsősegéllyel, ezért hálás most nekem. De aztán felemelte a fejét, és látta, hogy szétterpesztett lábakkal egy kínpadon fekszik, és a kezei, lábai le vannak szíjazva, és a testén több helyen is kellemetlen idegen tárgyak éktelenkednek, amelyek helyén most is tompa, vagy épp éles, szúró fájdalmat érez. A máskor legszemérmesebben elrejtett testrészei, mint nemi szerv, végbélnyílás, kitárulkozva, közszemlére téve. Megszégyenítő és megalázó körülmények között kínokat kell szenvednie. Néhány másodperc múlva visszazökkent ebbe a valóságba, és már láthatólag tudta, mi ez a furcsa és egyben szörnyű helyzet, amiben találta magát. Körülnézett, aztán kifejezetten Dóra tekintetét keresve megszólalt: „Kaphatok egy kis vizet?” - „Kinga, ne nehezítse meg a dolgunkat. Ennyi erővel már azt is kimondhatta volna, hogy igen. Folytassa kérem!” - Kezembe vettem a fogót és a melle felé közelítettem vele. „Ne! Kérem, neee!” - „Szóval? Hajlandó vallomást tenni?” - „Igen.” - mondta elcsukló hangon.