A kollégiumi diákja szenvedése és büntetése főiskolai tanárjánál (1)

Egy este az egyik főiskolai koleszban a felvigyázó tanár az egyik fürdőből sírás hangjait hallotta. Csodálkozott, mert itt ez nem szokás, de bemenve egyik neveltjét, Tamást találta ott. Hiába próbálta kiszedni belőle mi történt vele, de az nem mondott semmit. Így hát bekísérte a szobájába, majd egy darabig még elüldögélt nála, de végül otthagyta már aludni. Visszatért az ügyeletesi szobájába. Éjfél felé, egy újabb körsétája során, ugyanabból a fürdőből újra sírást hallott. Belépve most egy másik fiút talált ott a fürdőben. Ő sem akarta elmesélni a sírása okát elsőre, de később mégis annyit elmondott, hogy egy diákcsíny altív résztvevője volt, amit már nagyon megbánt és fél, hogy rendőrségi ügy lesz abból. A tanár meg akarta ezért büntetni a diákot, akit ezért magához rendelt másnapra, de a lakására. A szobájában – a kartotékok között – utánanézett mindkét srác adatainak. Mindkettő vidéki volt. Az első, Tamás, soproni és alig múlt húsz, míg a másik szegedi volt, bukott, ezért már huszonkettő is elmúlt.
A megbeszélt időben a diákja megérkezett, bejelentkezett, ahogy a tanárja házának kapujához ért. A Mester, akit a fősulisok szigorú tanárnak tartottak, most fel-, majd beengedte a lakásába a diákját, aki zavartan megállt az ajtón belépve. A tanár bezárta az ajtót és befelé haladva az előszobából a szobába csak annyit vetett oda a diákjának foghegyről:
- Ha magadhoz tértél és készen állsz a megérdemelt büntetésed elviselésére, akkor gyere be utánam a szobába! Ott elmondod újra, mi és hogyan is történt tegnap a fősulis koleszban! Mit tettetek tegnap és miért.
- Igenis, tanár úr! De ugye nem lesz rendőrségi ügy belőle, meg a többiek sem tudják meg a koleszban? – hadarta egy szuszra a diákja.
- Ha nem beszélsz, mint ahogyan Tamás sem tette, akkor nem! – erősítette meg a tanár és ezzel lezárva a diskurzust bement a szobába.
A diák (Kovács József) kicsit ácsorgott, toporgott a bejárati ajtónál. Rövid gondolkozás után vállat vont, flegmán levetkőzött, mindenét lerakva egy székre, s egy szál gatyójában lépett be. A tanárja neki háttal ült a forgófoteljében és írt valamit a számítógépén. A diák köhintett, hogy jelezze bejöttét. A tanár befejezte az írást, majd hátrafordulva a diákjára nézett.
Egy ideig nem történt semmi, mindketten a másikat méregették. Ekkor megszólalt a tanár:
- Röviden mond el, mi történt, s főleg miért mentél bele, hogy segíts társadnak Tamás megrendszabályozásában!
- Az úgy volt tanár úr…- kezdte a diák, majd folyamatosan ömlöttek a szavak belőle már. Látszott megkönnyebbült, ahogyan elmesélte a történetet. Már nem is volt olyan görnyedt, mint mikor kezdetben még nyomta a bűn súlya a vállait.
- Rendben, Jóska fiam. Jól összeszedted, kerek mondataid voltak. Már csak arra felelj, hogy megbántad-e és máskor is fogsz-e segíteni hasonló esetben a társadnak, ha kéri?
- Nem, dehogy is tanár úr, hogyan gondolja! Csak most ússzam meg ezt az ügyet.
- Rendben, helyes a válaszod Jóska fiam. Ezen túl vagyunk. – hallotta a tanárjától a diák. Felsóhajtott, hosszan és nagyot, hallhatóan fújta ki a tüdejéből a levegőt.
- Akkor nem lesz ebből ügy? Senki sem tudja meg? – kérdezte még meg nyomatékosan.
- Nem, nem lesz rendőrségi ügy ebből, mert a hülyeség ugyan büntetendő, de nem rendőrségileg! – szólt a tanárja. Majd folytatta: - Még a társad nevét ugyan nem mondtad meg, de kitalálom: Gábor volt, a szobatársad. Igaz?
- Igen, tanár úr! – szólalt meg a diák kissé ámulva, hogy tanárja miből jött erre rá. Az nem magyarázta meg, hanem erre utasította a diákot:
- Most ide fekszel a térdemre és hangosan számolni fogod, amit kapsz! Ha tévedsz, kezdem elölről s Te is a számolást! Megértetted?
- Igen, tanár úr! – hangzott a diák válasza s miközben a már a székbe visszaült tanárja térdére, azaz azon át hajolt, kezeivel letámaszkodott a földre. Várta a büntetését.
- Kezdheted a számolást! – hallotta és már érezte is a csupasz fenekén a tanárja lecsapódó kezét, ahogyan felváltva ütötte a popóit.
- Tizenkilenc, húsz. – hangzott a diáktól, mert érezte újabb ütés nem jön. Az egyik kezével hátra nyúlt és megsimogatta az ütések helyeit. Ahogyan kezét visszatette a padlóra érezte, hogy nem csak a két kezével támaszkodik, de a farka is mereven áll. A tanárja térdei között és érezte annak szorítását is. Elcsodálkozott, de nem mozdult.
- Állj fel! – hallotta a kuncogva kiadott utasítását és azt is, ahogyan halkan a tanár hozzátette: - ha érzetem nem csak, már „állsz”.
A diák felállt és kezeit a tényleg a gatyójában meredező farka elé kapta. Zavarban volt.
- Tamás is így tette? – kérdezte csúfolódó hangon a tanár. – S Ti mit tettetek erre? –szólt és szigorúan nézett az előtte „álló” diákjára. Az megszólalt:
- Tamáson nem volt gatya, így jobban látszott, ahogy mereven állt a fasza. Ezért Gábor rácsapott Tamás kezére, hátracsavarta azt és közben nagyokat ütött a farkára és annyit ordított: - Nem viszed a kezeidet onnan! – hallatszott a diáktól a válasz.
- Bizony Jóska fiam. – szólt a tanár is: - nem viszed a kezeidet onnan! – szólt hangosan, a már kezében lévő vonalzóval nagyot csapott Jóska kezére. Az felkiáltott és elrántotta a kezeit, így a következő csapás a keze helyett a már álló farkát érte a gatyóján át.
- Aúúúúúúúúúúúúúúú! – ordított fel Jóska. – Ezt azért nem kellett volna. – hüppögte fájdalmasan megtapogatva azt.
- Mit gondolsz Tamásnak nem fájt Gábor ütése? – szólt halkan a tanár és göcögött hozzá.
- De, biztosan. – hallatszott Jóskától halkan a válasz.
Egy ideig csend volt, még a légy zümmögése is meghallatszott. A tanár valami furcsát „érzett”, ezért felnézett Jóskára. Az csak állt és meredten előre bámult, nézett. A tanár követte a tekintetét és látta a számítógépére mered. Ekkor szólalt meg Jóska:
- A tanár úr felvette az egészet? – dadogta.
- Mit vettem fel? - kérdezte meg a tanár Jóskától.
Majd újra arra nézett, amerre az s rájött, hogy a számítógépén lévő kamera mindig világító zöld fénye „vezette meg” a fiút. Egy ideig nem szólalt meg, hagyta azt fortyogni, majd végül felháborodva szólalt meg, tetetett haraggal a hangjában:
- Mit képzelsz Magadról Jóska fiam? Én betartom, amiben megállapodtunk. Azt kérted, ne legyen felvétel, így nem is lesz! Az a zöld lámpa pedig mindig ég, csak azt jelzi, hogy működne, kap áramot s nem azt, hogy - szólt a tanár - felvesz. Sajnálom, ha csalódást okoztam Neked! - szólt dühödten.
- Most pedig takarodj a szemem elől! Csalódtam Benned! Kifelé! – ordított már rá.
- Bocsánat tanár úr, tévedtem. Verjen inkább meg, de ne jelentsen fel! – kérlelte a diákja a tanárát. Nagyon el volt keseredve és igen félt attól, hogy az eddigi büntetés nem lesz elég, hanem még rendőrségi feljelentést is tesz a tanára ez ügyben.
- Dixi, dixi! Amit mondtam, megmondtam. Nem lesz rendőrségi ügy, de most takarodj a szemem elől! Öltözz és menj! – háborgott a tanár s mutatott az ajtó felé.
Jóska kiment, felöltözött, s újra próbálta kérlelni a tanárát, de az, az addigra előkerült tanár nem hagyta, nem szólt, hanem szó nélkül kiengedte diákját a lakásából.
Mindketten biztosan foglalkoztak a délután történtekkel, mert este a számítógép előtt ülve a tanár a következő levelet kapta a diákjától:
„Még egyszer elnézést kérek tanár úr, hogy feltételezni merészeltem azt a felvételt. Kérem, bocsásson meg! Hajlandó vagyok máskor is elmenni a tanár úrhoz és akkor befejezheti a büntetésemet, mert megérdemlem még, amit kapni fogok. Diákja: Kovács József.”
(folyt. köv.)