A múzsa jobban tudja 6. rész - A tiéd leszek

Kamilla az ágyamon feküdt, kezecskéi ernyedten pihentek a feje mellett. A szeme hunyva, de éberen. Néztem, ahogy finoman majszolgatja az ajkát és várja a gyönyört. Arra gondoltam, milyen rég fordulhatott elő vele, hogy kényeztették. Hogy valaki jót akart neki.
A szoknyán keresztül simogattam a lábait. Minden simítással egyre feljebb húztam és egyre több vált láthatóvá tökéletes lábaiból. A szandált rajta hagytam. Apró csókokkal illettem a lábujjait, aztán a bokáját. Boldog sóhajjal jutalmazott.
Képzelődöm. Álmodom - gondoltam. De nem. Tényleg itt volt. Biztos akartam benne lenni. Felhajtottam a szoknyát. Nem volt rajta bugyi.
A fegyverem őrjöngve akart szabadulni. Megcsókoltam a térdét, majd mindkét combját. Kimondta a nevemet. Beszívtam a belőle áradó forró illatot.
A sóhaj nem ért véget. Folytatódott még akkor is, amikor borostám az ő, sokkal finomabb borostájához ért, és akkor is, amikor először megérintettem az ajkammal. Reszkető nyöszörgésbe fulladt, de a sóhaj nem ért véget.
Kidugtam a nyelvem.
Megszólalt a telefonja.
- Nem érdekel - nyögte és csípője követelőzve nyomult az arcomba, láttam a ruhán keresztül, hogy mellbimbói is duzzogva merednek, Kamilla kész volt miriádnyi apró darabra robbanni és elemészteni engem ebben a tűzben.
A sóhaj nem ért véget.
A telefon szólt. Elhallgatott. Megint szólt. Görcs állt a nyakamba.
- Pihenünk - néztem fel - vedd fel, kapcsold ki, ne zavartasd magad... - próbáltam mosolyogni, de túlságosan jól el tudtam képzelni, ki hívja és mit akar tőle.
Kamilla átlátott a mosolyomon, s hasonlóan meggyőző mosollyal felelt meg rá. Mezítláb eltipegett a táskájáért, épp akkor, amikor a melankolikus dallam újra felcsendült.
- Szia... most nem alkalmas... - kezdte. A dörgő válaszból egy szót sem értettem, de hallani hallottam a feldúltságát - hát... úgy értem, hogy nem érek rá... na, ne csináld ezt, én... - recsegő zaj, s én látni véltem Harris-t a vonal túlsó végén. Zsíros kabátban ül egy kiálló rugójú kanapén, bokáig letolt nadrággal, s míg Kamilla testét követeli a telefonnal a kezében, szabad ujjai már készítik őt a támadásra.
Vártam, hogy letegye, de Kamilla egyre sápadtabb lett, ahogy a szóáradatot hallgatta. A kedvesem megfagyott. Felkeltem és elindultam, hogy átkaroljam. Nem tudom, amikor kinyúltam érte, hogy került a telefonja a kezembe.
- Ide figyelj, Harris - mondtam, s alig ismertem rá a saját hangomra - Kamilla velem van. Ne keresd többé. Tudom hol laksz... láttam az üvegezett, fehér ajtódat, te hájas görény, maradj csak, ragaszd össze a feleséged fényképeit, amiket a kövér seggeddel levertél a múltkor, és ne is gondolj Kamillára. Soha többé. Különben megöllek. - kis gondolkodás után bemondtam a lakcímet is, majd leraktam és visszaadtam a telefont Kamilla kezébe.
Az ujjai hidegek voltak és nem reagáltak. A telefon a földre koppant.
Olyan üveges tekintettel nézett rám, hogy attól kezdtem félni, állva halt meg a nappalimban.
Az írógép kattogva nevetgélni kezdett a háttérben. A kurva anyját annak is, jutott eszembe.
- Te... mit...?
- Nem tűröm, hogy így bánjanak veled - vágtam rá hősiesen - Te jobbat érdemelsz ennél. - lenézett, majd fel. A pillái zavartan verdestek, mint két pillangó, akik véletlenül heroinnal kenték össze magukat.
- Nézd... - kezdtem - Ostoba voltam... és nem akarok neked hazudni... én... követtelek egyszer... és...
- Mi? - kérdezte. Semmi zavarodottság nem volt a hangjában és egyenesen a szemembe nézett. Ettől minden rosszabb lett.
- Igen - összecsaptam a tenyerem és imádkoztam magamban, hogy most azonnal kezdjen el őrjöngeni és ne kelljen többet mondanom. Az ingem merő verejték lett.
- Mit láttál? - kérdezte. A virág már nem volt olyan illatos a hajában.
- Én... csak...
- Ne hazudj. Mit láttál?
- Téged - feleltem. Bólogatott - és egy férfit. Megcsókoltad.
Utólag visszagondolva, ha azt mondom akkor, hogy "úgy megkúrt, hogy szétvertétek a lakást" abból is nagy balhé lett volna, de talán nem ejtek halálos sebet a lelkén, és a dolgok másként történnek.
Láttam, hogy a bőre halványul, míg csaknem átlátszó nem lesz. Alatta kigyúlt valami, nem égővörös, inkább betegesen, mint a kén lángja.
- Követtél - mondta. Legalábbis szólt egy hang és mozgott a szája, de mintha nem tőle származott volna. Bólintottam és álltam a tekintetét.
- Láttál. Láttál engem - megint bólintottam. Száraz csuklás tört fel belőle, egy sikoly vagy egy nevetés előzetese, de mire kiderült volna, mi is az, már elharapta. Felkapta a táskáját és már be is vágta az ajtót.
Bambán, még mindig álló farokkal néztem utána. Csak annyit kellett volna tennem, hogy megvárom őt az ágyban, és mostanra már...
A lábam beleütközött valamibe. Kamilla telefonja volt az. Azonnal megjelent egy ördögöcske az egyik vállamon, és a másik vállamon egy másik, valamivel józanabb kisördög.
Bármely egyéb helyzetben feltúrom, sms-enként bontom fel Kamilla magánéletét, ha ezzel egy kicsivel is jobban megismerhetem, de most győzött a józanság, vissza akartam neki adni a telefont, főként, hogy még egyszer láthassam.
Kamilla azt akarhatta, hogy utolérjem. Másként bűvös képessége volt, hogy eltűnjön szem elől, de most még aa lépcsőházban beértem, mielőtt kiment volna a téglával kitámasztott közös ajtón.
- Kamilla... - kezdtem és nem is volt több mondandóm. Őrangyalom megfordult és kimarta a telefont a kezemből. Olyan benyomást kelthettem, aki bármit tud erre mondani, mert elém vágott.
- Ne, nem érted! Hogy tudjak ezentúl a szemedbe nézni, amikor láttál úgy? Kedvellek... de a szemedben mindig csak egy kurva leszek.
- Ez nem igaz - hazudtam - A barátom vagy...
- Akit pénzért dugsz - mondta és mindenem fájni kezdett, amennyi hidegség áradt a hangából - Tudod a vezetéknevem?
- Soha sem mondtad - védekeztem - Soha nem mondtál magadról semmit! - mosolygott, olyan volt, mintha borotvapengével karcolták volna az ívet az arcára.
- Soha nem kérdeztél rólam semmit - mondta halkan.
- Ó - mondtam. Megvonta a vállát és hátat fordított, de el kellett lépnie az ajtón át érkező elől.
- Elnézést - mondta álmatagon.
A legutóbbi kritikák szerint közhelyes írónak számítottam akkor - ami annyira nem is rossz, mert akkor még írónak számítottam. De az én közhelyeim talán eltörpülnek az élet kliséi mellett olykor.
- Semmi gond, aranyom - Alíz fensőbbséges mosolyt villantott Kamillára, majd észrevett engem, szorosan mellette. Halványan éreztem már Kamilla puncijának ízét a szám szélén és az államon, de most úgy éreztem, az egész lépcsőházban érezni az illatát és csak úgy csöpög tőle a borostám.
- Ááá - Alíz nyájasan közénk lépett és átkarolta Kamillát - Szóval te vagy az...
- Alíz, ez nem a legmegfelelőbb idő...
- Alíz? - nézett hátra Kamilla a válla fölött, majd tündérien elmosolyodott - Akkor ez itt egy lány? - Alíz nem felelt, csak elém pördült és már le is rántotta a sliccem és csuklóig be is bújtatta a kezét, magabiztosan rátalálva a szerszámomra. Összeakadt a tekintetem Kamilláéval. Megvetést láttam benne.
- Nem élveztél el mostanában... - súgta Alíz a nyakamba, majd megszagolta - Büdi vagy. Nem letusoltad magadról a nyomokat, hanem nem is rosszalkodtál. Szerencséd van, csöppem - mondta Kamillának. Éreztem, hogy megszorít - Ez az enyém.
Valójában én voltam szerencsés. Mert amikor a következő pillanatban Alíz átrepült a lépcsőház előterén, könnyedén erős markában maradhatott volna a farkam.
Nem terveztem a mozdulatot, egyszerűen csak kicsapott mindkét kezem, hogy eltoljam magamtól a barátnőmet. Túl nagy lendület, valahogy ütés lett belőle, mindkét kezem a vállán találta el és egy pillanata mindkét lábával elemelkedett a pepita kőpadlótól, hogy a falnak csapódjon.
- Elég ebből! - mordultam fel. Már nyitotta a száját, talán azért, hogy ordítson velem, talán azért, hogy a fogaival tépje le a fejem, de felemeltem a kezem - Elég! Mindkettőtökből elég volt! Egy életre. - Kamillához fordultam - Szégyelled azt, amivel foglalkozol? Ha mindig azzal fogsz törődni, mit gondolnak rólad mások, te leszel örökké kurva a saját szemedben. Ha velem akarsz lenni, legyél - aztán vissza, sörtehajú kedvesem felé - Egy hete még a létezésedről sem tudtam. Ne kezelj úgy, mintha hozzád tartoznék! Most megyek, meg kell írnom egy regényt!
Nem vártam választ, csak fölmentem a lépcsőn. Nem hallottam lépteket sem. Mire felértem, még mindig ott állhattak szótlanul, vagy éppen megfojtották egymást néma csendben. Bár igazán azt sem értettem, mi bajuk van egymással.
Bezártam magam mögött az ajtót és lerogytam drótmúzsám elé.
- Senki sincs - sóhajtottam és késztetést éreztem, hogy végigsimítsak az írógép oldalán - Csak te. Ne félj. Most már csak a tiéd leszek...

folyt. köv.