A Katonám

Az esőről mindig Te jutsz eszembe. Az eső frissít, tisztít, elmos és újjá éleszt. Mikor először találkoztunk, emlékszem, épp a fizetésem vettem le a laktanya melletti bank autómatából. Mindig rajongtam a katonákért, a tartásuk, a fegyelmezettségük, a határozottságuk és nem utolsó sorban az egyenruhájukért. Te ott álltál a többi katona közt, aztán mint villámcsapás, úgy villant rám világos kék szemed. Csak bámultál, zavartan mosolyogtam. A kollégáid füttyögése és cicázása a túl rövid nadrágomnak szólt, de Te csak figyeltél. Annyira sármos voltál, széles vállaid, keskeny csípőd, magas termeted, megindítottad a fantáziám. Miközben a bankkártyámmal babráltam, hallottam ahogy a beosztottaid csitítod, aztán csend lett. Mire a pénztárcába gyűrtem a pénzt, már ott álltál mellettem, a laktanya kapujának támaszkodtál, elnézést kértél az embereid miatt, a mosolyod olyan megnyugtató volt. Bemutatkoztál és én is, ott beszélgettünk vagy egy órát. Elmondtad, hogy nem vagy idevalósi, hogy most mész külföldre fél évre. Mit is mondjak, elkeseredtem. Azt mondtad, hazajössz megkeresel, persze hogy nem hittem el. Indulnom kellett, egy ölelés és egy vigyáz magadra mondattal ott hagytalak. Dolgoztam . szórakoztam éltem és minden egyes nap elmentem laktanya mellett. 3 hónap múlva kaptam egy e-mailt. A feladónál a Te neved, a forró kávé szét égette nyelvem. A mai napig nem tudom hogy derítetted ki, de gondolom vannak emberei egy katonának. És elindultam a lejtőn. Levelek százai, képek, videók 4 hónap alatt teljesen beléd habarodtam. Figyeltél rám mindig, megnevetettél, a sok megterhelő kiküldetés ellenére is mindig nyitott voltál rám. Úgy vártalak haza mint egy katona feleség. Kisebb sérülésekkel de, haza értél egyben. Megbeszéltük, hogy találkozunk. Szerdai nap volt, zuhogott és villámlott, vihar volt. Kocsival mentem eléd, nem lakok messze a laktanyától, de esett. Fura volt látni civilben, de a modorod katonás maradt. Az arcod, nyúzott, fáradt volt, és mintha fogytál volna, nem kérdeztem hisz akkor nem kérdezhettem. Két puszit kaptam üdvözlésként, megkérdeztem hova menjünk. Mire Te, sétáljunk. Gondoltam agyadra ment a háború, viharban sétálni?! Ráadásul szoknyában jöttem, a hajam a fülem mögé simítottad, és azt mondtad bízzak benned és én megtettem. Séta az esőben romantikusan hangzik, pedig majd szét fagytam. Hallgattalak, figyeltelek, csodáltalak. Mennyi mindent megtettél, ahogy elcsuklik a hangod, ahogy kétségbe esetten keresed a kezem, mint egy mentőövet. A vár oldalában megállítottál, azt mondtad hiányoztam és hogy sokat jelentek neked. Gondoltam magamban, nem vagyok normális hogy beleszerettem egy katonába, de még sem tudtam ellen állni. És végre megcsókoltál. Az ajkaid puhák, mentol ízűek voltak, a hűs eső cseppek jól estek a bőrömnek. Kezeid úgy szorították a derekam és a csípőm szinte fájt, mintha a dühödet, a fájdalmad…nekem adtad volna. Egyre többet akartál belőlem, kezeid a combomat marták, és én nem tudtam.. nem akartam semmit sem tenni ellene. Az eső eláztatott, reszkettem, de nem a hidegtől, tőled. Mert annyira vágytam rád, annyira akartalak. Megfordítottál és a hideg kőfalnak toltál, szereztem néhány zúzódást, a fenekem a csípőmnél fogva kitoltad, a lábaim a lábaddal terpeszre utasítottad. Ahogy edzett tenyered a fenekembe markolt, hallottam mikor a slicced lehúzod. Nincs előjáték, becézgetés csak az ösztöneink. Már majdnem átadtam magam a kéjnek, amikor feszítő érzést éreztem, bennem voltál, tövig. Nem mozdultál, felszisszentem, nem a fájdalomtól sokkal inkábba meglepődéstől. Hallottam ahogy hörögve fújod ki a levegőt, most megnyugszol. A tarkómhoz nyúltál, hosszú fekete hajamba markoltál, és finomkodás nélkül baszni kezdtél. Csípőd gyorsan és keményen diktálta tempót, a fenekemre csaptál erősen. Nem szólítottalak Uramnak, Gazdámnak, Századosomnak, mégis mindketten tudtuk kinek hol a helye. Nyögtem, nem túl hangosan mert az eső ellenére sok járó kelő volt, akik hallnak de nem látnak. Éreztem gyűlni a vágyat magamban, ahogy szétterjed a zsibbadás, és apró darabokra hullok belül. Össze szorított fogakkal fújom ki a levegőt, Te pedig olyan erősen markoltad meg a derekam majdnem térdre rogytam. A homlokod a hátamon, az enyém a kőfalon. Óvatosan fordultam meg, amíg Tea nadrágoddal bíbelődtél. Az inged csurom víz és kigombolt. Végigpásztáztalak, egy hegre lettem figyelmes a bordáidnál, önfeledten érintettem meg, ekkor értettem meg….bármikor elveszíthetlek. Összegomboltam az inged és homlokon csókoltál. A kielégülés mosolyával lépdeltem a pocsolyákban. A tudattal hogy Te…én Katonám, az enyém vagy. Hetek teltek el, találkák sorozata, kéjes éjszakák, kellemes vacsorák, bilincsek, vatta cukor, fájdalom és szeretet. Azt hittem enyém a világ. Február volt, és felhívtál, elmondtad hogy el kell menned, nem riadtam meg hisz tudtam hogy ez lesz, de ettől még belül majd szétszakadtam. Február 15, akkor láttalak utoljára. Összetörtem…aztán újra éltem, szórakoztam, dolgoztam, kapcsolatokon voltam túl, de Te eltűntél. Azt hittem… szinte meggyászoltalak. 3 hete egy e-mailt kaptam Tőled, 2 év után. Amiben az állt, itthon vagy és a határhoz kell állomásoznod , de szeretnél látni. Zokogtam, hisztérikusan, az ájulás határán. Nem tudtam látlak –e még… olyan voltál nekem mint az eső.
Most esik… és én rád gondolok….

V