Csak egy könnyed délután

Köszönet Empressnek a hathatós közreműködésért.


A munkahelyeden épp egy igen izgató történetet olvastál, amikor a végkifejlet előtt szólt a főnököd, hogy menj be hozzá.
Utána már nem volt idő befejezni, így elég felpaprikázódva, felajzva indultál haza.
Egy kolléga hazavitt, jóval korábban értél haza, mint szoktál.
Berobbantál a lakásba, meglepve látod, hogy ijedten állok a nappaliban, kezem hátrabilincselve, az asztalon a bilincs kulcsa, épp azt próbálom elérni, mert megriasztott ajtónyitásod.
Megdöbbenve nézed a helyzetet, majd felcsillan a szemed.
- Á, szóval így állunk. Szórakozgatunk, szórakozgatunk, a távollétemben? Na, most aztán itt a remek alkalom…
És felveszed a kulcsot, zsebreteszed.
- Drágám, ne haragudj, meg akartalak lepni... Mit csinálsz, kérlek, engedj el, beszéljük meg...
- Szóval kellene a kulcs, ühüm, hát akkor lássuk csak. Gyerünk befelé a szobába!
Megyek előtted, remélve, hogy valami apró kis feladattal beéred, és elengedsz.
- Feküdj az ágyra! - A bilincsek kényelmetlenül nyomják csuklómat, még jó, hogy kettőre zártam őket.
Az éjjeliszekrényből előkerül pár kötél, combom a bokámmal összekötve, vállamnál átkötve. Sem összezárni, sem kinyújtani nem tudom a lábam, mindenütt hozzáférhető, védtelen vagyok.
Izgalmam nem csökken, bár próbálok a lelkedre beszélni, de vetkőzésed, ugráló melleid, feneked, puncid látványa nem marad hatástalan, mondhatni ellentmond szavaimnak, farkam kezd felállni. Mindaddig, míg be nem kötöd a szemem. Majd a karika ér a számhoz, de ekkor már ellenkezek, összeszorítom a számat.
A fülem forró lélegzet borzolja, puha ajak ér nyakamhoz. Belelúdbőrözök a vágyba.
-- Hiába Drága! Most nem menekülsz! Jobban jársz, ha engedelmeskedsz! Majd meglátod! És most nyisd ki szépen a szád! Rajta! - hangjában az a kis él...
Rövid gondolkodás után kinyitom, és a karika benyomul fogaim mögé.
Váratlan érintés a farkamon, majd feszítő, szorító érzés. Egyre erősebb, már nyögdécselek a fájdalomtól. Egy vékony kötéllel az egész, egyébként is meredező farkam be lett kötve, szinte becsomagolva. Nyögdécselek, rángatnám magam, de nem ér semmit, csak jobban fáj.
A farkam eddig is feszült, de most fájdalmasan megmerevedett. A kötél még ezen is feszített egy kicsit, kis híján orgazmusba torkollt a dolog. De nem jött össze. Makkom fájdalmasan megduzzadt, érzékennyé vált.
Nem láttam semmit, a zajokból próbáltam kivenni valamit. Ruhasuhogás, szekrényajtó nyikorgása. Nem sok mozgásterem volt, a látás hiányában nem is lett volna értelme, de mégis ugrottam egyet, amikor hozzáért valami a mellbimbómhoz...
Hideg, de nem nedves, belelúdbőrözök, mellbimbóm megmerevedik. Jégkocka.
A karika miatt csak zihálásom hallatszik.
Majd csend.
És egy sercenés, ebből már tudom, hogy gyertyát gyújtottál.
Egy nyelv ér fájón megduzzadt makkomhoz, megrándulok. Csendes nevetés honorálja a hatást.
A viasz forróságára felnyögök, próbálok tiltakozni. Kissé komikusan hangzik az artikulátlan nyöszörgésem a karikán keresztül. A második csepp telibe találja a mellbimbóm. Elkezdem magam himbálni, rázni, csak ne találja el még egy ilyen forró csepp. Fáradok, elfordulni igazán nem tudok. De minden egyes csepp új erőt ad. Majd csend. A várakozás csendje. Lenyugszom, megállok. Na, mi van már? Történjen már valami. Tudom, hogy itt vagy...