Soulbinding part I

- Előbújhatsz, felhősrác.
- Tudod, a felhősrácokat nehéz elkapni! –szólt ki egy hang a fürdőszobából. Bement, de nem volt ott az égvilágon senki. Aztán elnehezült a feje, csípőjére kezek fonódtak. A férfi aranyszőke hajába fúrta arcát, majd megfordította, fél térdre ereszkedett, s egy gyors mozdulattal letépte Phobos ruhájának alsó felét.
- Hm, nincs alatta semmi…
- De! Csizma!
Szétnyitotta combjait, s egy ujját rögtön bedugta. Furcsán ambivalens érzés volt, mert miközben körbe-körbe mozgott az ujja odabent, karmával meg is sebezte.
- Karmold meg a hátam.
- Tényleg?
- Kérlek.
A nő kibújt a ruha maradékából, melltartójából is. A férfi felállt, s lágyan karmolni kezdte Phobos hátát. Mintha attól félt volna, hogy fájdalmat okoz. Megfogta a kezeit, és érzékeltette, milyen erősen szeretné. Persze a múltban csak fájt neki. Borzasztóan. Most élvezte ezt a fajta fájdalmat. Úgy érezte, mintha megnyílt volna a bőre a karmolások mentén. Nem is hús volt az, ami kilátszott, hanem sárga és narancs, olvadt „fény”, tűz. A nappaliba mentek, és a jakuzziba léptek teljesen meztelenül. Deimos megsimogatta a nő hátát, csakhogy érezze, a sebek máris elkezdtek gyógyulni. Egészen hétköznapinak tűntek. Hosszasan áztak a vízben, egy szót sem szólva. Majd a férfi a karjaiba vette őt, és a puha, zöld szőnyegre feltette. S míg ő hason fekve várt, Deimos a hűtőből egy tubus csokoládészirupot hozott. Letérdelt, és a sebekre nyomta a szirup egy részét, amelyet szinte azonnal le is nyalt. Olykor gyengéden, erotikusan, olykor erőszakosabban, fogával némileg újra feltépve a gyógyulófélben lévő területeket. Phobos időnként felnyögött, volt, hogy morgott egyet. De mindvégig csak feküdt ott, teljes mértékben a férfira bízva magát.
- Úgy érzem, kezdek megbízni benned. –mondta halkan.
A férfi szeme felcsillant, miközben az utolsó csokoládécseppeket is lenyalta a finom bőrről.
- Úgy érted, bármit megtehetnék veled?
Csend. Lassú, egyenletes lélegzés.
- Bármit.
- Akármit?
- Gondolom, most kitaláltál valamit.
- Régóta várok már erre az alkalomra.
- A kínpadról van szó?
- Változtattam rajta azóta. Úgy hívom, az ambivalencia padja.
A nő hahotázni kezdett. Édes, mégis gúnyos nevetését imádta a férfi. Kézenfogta, és bevezette a szobába. Az ágytól nem messze állt a szerkezet. Leginkább egy átalakított padra hasonlított, két végén csigákkal, és csavarokkal, de szépen megmunkált fémmel. Nem volt túl hosszú, ülve három ember fért volna el rajta. Fémlábai úgy voltak alakítva, hogy megemelhessék, megfordíthassák az ülésre, illetőleg fekvésre alkalmatos részt.
A pad szélén vastag fémkarikák is voltak, melyekhez láncok voltak kapcsolva.
- Nos, jobban néz ki, mint legutóbb. -közölte Phobos, majd nyelt egyet. Társa rásegítette a szerkezetre.
- Háton? Úgy értem, nem fordítva szeretnéd?
- Még nem. De meg kell, hogy kötözzelek.
- Ha nincs más megoldás, ám legyen…
- Ó, ez az egyetlen megoldás! S így intenzívebb lesz az élmény. Számodra legalábbis. –s azzal nekiállt leláncolni kedvesét. Ezután eltűnt a konyhában, és fél óráig nem is tért vissza. Akkor viszont egy zacskó jéggel, s táskányi cuccal.
Phobos tudta, hogy egy átlagember a kötözést, bilincselést, kényelmetlen pózokat csak bizonyos ideig bírja különösebb baj nélkül. Azonban ő csak ránézésre volt ember.
A férfi nyilvánvalóan idegesíteni akarta eltűnésével, ami ezúttal nem sikerült neki. Tudta, hogy más oka is volt, s ez kíváncsivá tette.
- Jég? Nekem? –kuncogott a nő.
- óh, ne aggódj kedvesem. Ez kicsit több, mint mínusz négy fok.
- Pontosan mennyi?
- Abszolút nulla.
A nő szemei felcsillantak. Rajta nem igazán működött a fagyasztás, a jég sem hűtötte tovább. Nézte, ahogy a táskából egy apró, vöröses dobozt vett ki, amelyhez egy drót tartozott, a drót végén csipesszel. A drótot bekötötte, a csipeszt pedig a lánchoz illesztette.

Folyt köv.