A kisasszony

Nem is tudom, mennyi ideje térdeltem az ajtó előtt a földön, nekem már-már örökkévalóságnak tűnt a várakozással töltött idő, az egész napos négykézláb mászás amúgy is kikezdte a térdeimet, ez pedig csak még egy lapáttal rátett a még nem vészes, de egyre kellemetlenebbé váló érzésre. De megéri várni, rá mindenképpen, bíztattam magamat miközben a hideg kövön várakoztam.
Végül cipő kopogását hallottam az ajtón túlról, erre rögtön felkaptam a fejem, a görnyedt, a várakozástól összeroskadt állásból rögtön rendesen négykézlábra álltam, hogy így fogadjam Őt. Tekintetemmel a zárat szuggeráltam, hátha így hamarabb nyílásra bírhatom az ajtót. Néhány pillanat múlva fordult a kulcs a zárban, majd kinyílt az ajtó és belépett Ő. A Kisasszony, így hívatta magát azokkal, akik velem ellentétben érdemesek voltak arra, hogy megszólíthassák. Nekem, az ő új kutyuskájának, az alávaló féregnek természetesen egy szót sem szabadot szólnom sem az ő jelenlétében, sem amikor távol volt. Már nagyon vártam, ezért hálásan és igen izgatottan néztem fel az arcára, örültem, hogy végre itthon van. Örömöm nem tartott sokáig, a kistáskája nagy lendülettel vágódott az arcomba, majd elkapta a grabancom és a fejemet lenyomta, szinte bele a földbe.
- A kutyák a földet nézek, ahová valók! Te meg különösen, te szerencsétlen korcs, még ennyit se tudsz megtanulni?!
Szigorúan rám rivallt, ha ezek után még fel mertem volna nézni, biztosan láthattam volna, ahogy villámokat szórnak a szemei engedetlenségem miatt. De nem mertem felnézni, dehogy mertem volna, mozdulatlanul vártam a folytatást, ugyanabban a pózban, amibe ő lenyomott. Ebből a helyzetből nem láthattam mást, csak drága cipőjét és finom harisnyába bújtatott lábának legalját.
- Szeretnéd, mi?
Kérdezte Ő, majd egyik lábát az arcom elé dugta. Én rögtön rávetettem magam, nyaltam, csókoltam volna, de Ő nem hagyta. A cipő orrával hátrébb tolt, majd elvette előlem a lábát, amit már úgy vágytam kényeztetni. Kinevetette, hogy mennyire felizgultam már csak ettől is. Reméltem, hogy ezt nem veszi észre, mert különben újabb csípős megjegyzésekre és büntetésekre számíthattam volna. Kényszerítettem magamat, hogy ne a cipőjét nézzem és a padlóra szegeztem a tekintetemet.
- Amiért ilyen szerencsétlen vagy, majd csak akkor kapsz enni, hogy letusoltam. Addig itt maradsz!
Levette a cipőjét, majd immár csak harisnyában a lakás másik része felé vette az irányt, ahol a szobája és a fürdő található. Vártam, hogy visszajön-e, egészen addig, amíg meg nem hallottam a fürdőből a víz zubogását, ekkor mertem csak újra felnézni. A kedvem valamelyest lelohadt a várakozás alatt, de ezt az ottfelejtett cipő látványa rögtön visszahozta. Nem bírtam ki, rávetettem magamat a piros tűsarkúra. Először csak a nyelvemmel és a szájammal „kényeztettem”, aztán fölé hajoltam és próbáltam a vesszőmet is hozzányomva-dörzsölve folytatni. Nem tartott sokáig, hamar eldurrantam, rá a piros cipellőkre.
Csak ekkor vettem észre, hogy a zuhany hangja közben elhallgatott. Hallottam, ahogy közeledik, túl gyorsan ahhoz, hogy ezt a mocskot eltüntessem, én pedig a félelemtől és a szégyentől megdermedve vártam a sorsomra.