Asylum

Boldog, nyugtató, fájdalmas őrület
Mi megnemesíti fekete lelkemet
Ó te bizarr arcú angyal,
Ki erővel töltöd meg porhüvelyemet
A magasba rántasz, majd onnan levetsz
Te aki nyomorúságos küzdésemen, a felhőkről nevetsz
És üvöltesz majd a halálsoron
Ha gyermeked akasztása lesz műsoron
Mondd mi a neved?
Hübrisz tán,
Ki ódákat sző katatón zongorán önmagáról?
Vagy talán értelem,
Mi kiemeli betegségként diagnosztizált életem,
a tömegnek pamlagáról?
Még nem ismerlek, de én tébolynak hìvlak
A költők éretted írnak
A gyermekek miattad sírnak
S te csak kacagsz
Mi meg nem értjük ez miért oly vicces...