A múzsa jobban tudja 3. rész - az ózonréteg pusztulása

A teraszon ültem, még mindig lüktető ágyákkal, lábamat egy hokedlin pihentetve. Rántottát falatoztam csak úgy kézzel csipegetve egy műanyag tálból. Kamilla már végzett a sajátjával, éppen ujjait nyalogatta, szándékosan hangos cuppanásokkal. A korláton ült és hosszú lábait hintáztatta. Csak az első emeleten voltunk, de azért így is nyugtalanított a látvány.
- Nincs kedved kimozdulni? - kérdezte a korlátba kapaszkodva és lábujjaival megpiszkálta az enyémeket. Mindig meglepett, milyen messzire elér a lába és milyen hajlékony.
- Minden van itthon - feleltem - bár a holnapi reggeliért elugorhatnánk. Meg sörért. És vennék csokit is - őrangyalom az égre függesztette a tekintetét és egyik kezét is felemelte. Önkéntelenül utána kaptam, de eszében sem volt leszédülni.
- Ó, uram, teremtőm... egy ilyen csupa élet és romantikus pasas hogyhogy még nőtlen?
- Mert te nem akarsz férjhez menni - mondtam és elnevettem magam, hogy azt higgye, viccelek. Ő nem nevetett, csak fürkészen nézett, amitől megint meztelennek éreztem magam. Lerugaszkodott és azzal a lendülettel már el is tűnt a szobában. A nyitott ajtón át hallottam, hogy megint az írógéppel babrál.
Ne! - belém hasított a felismerés: meglátja a papírt, amire azok a hülye szavak kerültek és azt hiszi majd, én zakkantam meg.
Ha csukva van a teraszajtó, azon át rontottam volna be, Kamilla némán ült az írógép előtt és tünékeny mosollyal olvasta a papírt.
- Ez mi? - mutatta fel nekem is - Ezt nem én írtam rá...
- Nem... én... nem, a gép néha magától...
- Magától? - rázta meg, de nem láttam, hogy haragudna. Én is a lapra pillantottam.
"gulyolyfetepgulyolyfetepgulyolyfetep" - állt rajta. Határozottan ugyanaz volt, amire véletlenül értelmes szavak kerültek... és most határozottan más állt rajta. A sor mellett elmaszatolva láttam az elmosódott és ki-ikszelt szöveget. Már nem lehetett elolvasni, de én tudtam, mi az.
"gyűlöltégedgyűlöltégedgyűlöltéged" - majdnem biztos voltam. Felnéztem őrá, szép sima homloka ráncokba szaladt. Még azok is szépek voltak.
- Nem vagy jól - állapította meg. Megvakartam a tarkóm és végig gusztáltam.
- Talán még a kezelés sem fejeződött be - elcsípte a tekintetem és rám kacsintott. Úgy, ahogy volt, a széken ülve letornázta magáról a nadrágot. Egészen gyertyaállásba felhúzta a lábait, majd visszaeresztette őket, a nadrágot mintegy véletlenül a földre ejtve. Az övemhez kaptam.
- Hóhó - kiáltott meglepetten - Mire készülsz?
- De hát...
- Nem - mondta - Ki fogsz nyalni. Most nem dolgozni vagyok itt, emlékszel? Most pihenek. Vesd be az ágyad. Elegem van a kényelmetlen kanapédból - bugyija pántja alá dugta egyik ujját és én már a paplannal vacakoltam. Elborult az agyam, ha azt mondja akkor, hogy ágyazzak meg neki leölt fókakölykökből... szégyellem, de már útban lettem volna a kurva sarkkörre...
Hallottam a lépteit. Puhán, nagyon puhán mögöttem. Remegni kezdtem és görcs állt az állkapcsomba. Hogy őszinte legyek, nem tudom hányszor dugtunk, vagy élveztem a szájába, és párszor kézzel izgattam a csiklóját, ha már úgy éreztem, nem érek hozzá elégszer, de még soha nem érintettem őt a számmal. Ebben a feszült pillanatban még azt is hallottam, ahogy a bugyija a szőnyegre hull. Megfordultam.
Ott állt, összezárt lábbal, tetovált bokáit keresztezte. Kelyhéből csak egy V látszott, fölötte vékony, sötét szőrsávval. Olyan tiszta és szeplőtlen volt, mintha soha nem érintette volna még férfi, de nő sem. Csípőre tett kézzel, oldalra biccentett fejjel nézett fel rám. Hunyorgott. Biztos vagyok benne, hogy ezt a tartást tükör előtt gyakorolta.
- Készen állsz? - csak a szájáról olvastam le.
És akkor megszólalt a telefonja. Sután néztem, ahogy már ott sincs és a táskájában kotorászik.
- Kikapcsolom... - mondta, majd a képernyőre nézve mintha megrezzent volna - Várj, pillanat - félmeztelenül ment ki a teraszra a zsúfolt tömbházak közt, miközben felvette. Becsukta az ajtót és csak fojtott dünnyögést hallottam. És egyszer fel is nevetett. Szakasztott olyan hangon, ahogy az írógépem kattog, amikor félreüt.
- Bocs, rohannom kell - mondta, amikor bejött - Mi az?
- Azt hittem, ráérsz...
- Ráérek - mikor felvette a földről a bugyiját, úgy fordult, hogy ne lássam a fenekét. Ösztönös gesztus volt, de valahogy megéreztem a jelentését - de én osztom be a napom. Este hívj fel! - belebújt a bugyijába, majd a nadrágba is. Kapkodott.
- Szia - cuppantott fülön és kiszaladt az ajtón. Az ajtó nyitva maradt...

*****

Olyan volt kint lenni, mintha bekövetkezett volna az ózonréteg pusztulása, a nap mindenemet égette, még a nyirkos előszobában tárolt ruhám is pillanatok alatt átforrósodott. Nem volt semmi tervem, csak jócskán lemaradva követtem, reménykedve, hogy nem néz majd hátra.
Kamilla csöppet sem volt paranoiás. Amióta csak ismertem, mindent elfogadott úgy, ahogy kapta. Ha nem tetszett neki, hát változtatott rajta, de soha sem sokat. Mindig érdekelt, hol lakhat, milyen a szobája berendezése, még azt sem tudtam, van-e háziállata. Még azt sem, van-e férje...
Talán hozzá igyekszik most?
Villamosra szállt, a szerelvény elejébe. Én futottam és elkaptam a hátulját. Felnyomakodtam a hamburgerszagú tömegbe és minden megállónál leszálltam, hogy tudjam, ő mikor távozik. Nem számoltam a megállókat, de sokszor ugráltam ki-be, az emberek úgy néztek rám, mint egy őrültre. Valahogy olyan lehettem, mint hősöm, Harris nyomozó lesz majd a történet végén, amikor a bűnügy egyre inkább összekuszálódik és mindenkiben gyanúsítottat lát majd...
Egyszer csak láttam őt lesétálni egy aluljáróba, s már mentem is utána. A metrón ugyanezt a játékot játszottam, míg tán egy óra is eltelt, mire egy külvárosi háznál megállt sminkelni. Megigazította a haját és csöngetés nélkül belépett.
Otthon volna? Utánasettenkedtem. Megálltam a kapu előtt és kacérkodtam a gondolattal, hogy megnyomom a csengőt. De utána? Elszaladok, mint egy taknyos? Mit fogok mondani? Nálam maradt a lakáskulcsa, gáz-spréje? Az ördögbe is, soha egyetlen holmiját sem hagyta nálam, soha egyetlen holmiját sem láttam kikerülni a táskájából. Azt sem tudtam, mit tart magánál.
Női kacajt hallottam bentről. A kezem magától lökte be az alacsony kaput.

*****

Már nem törődtem azzal, az utcáról látnak-e. Elosontam a fal mellett és benéztem az ablakon. Nagy kék drapériafüggöny takarta el a látványt, de a réseken át láthattam egy szobát, polírozott bútorokkal, és egy zongorával. De egy lelket sem odabent. Valami csörömpölt eggyel odébb, a bejárati ajtó felől.
Nem rég átfestett, fehér ajtó volt, üveg berakással. Lábujjhegyre álltam és akkor...
Jól megtermett, rövidre nyírt hajú férfit láttam, kövér pofazacskói duzzadtak-ernyedtek vörös arcán, és az üvegen keresztül is hallottam, hogy fújtat, miközben fehér ingéről nyakkendőjét oldozza le. Kamilla rajta tekergett... nincs jobb szó rá. Eszét vesztve, csak a férfi érintésétől hangosan nyögve ölelte kezével, lábával, ajkai le-lecsaptak a férfiéra, szívták, harapták, majd a nyakába nyalt. Émelyegtem, ha arra a szürke borostás nyakra néztem és őrangyalom finom ajkaira... melyeket nekem soha nem engedett megcsókolni.
Kamilla nem várt. Széttépte az inget a férfi mellkasán, és apró, riszáló mozgással lerázta magáról a kigombolt nadrágot, miközben ajkuk már nem eresztette a másikét. A nő vakon oldotta meg az óriás nadrágját és az egyre párásabb üvegen át szemem elé tárult egy csúnya, hatalmas és vörös dorong. Két-három mozdulattal erősre gyúrta, majd lehajolt és teljes egészében eltüntette a szájában. A grizzliszerű alak nekitántorodott a falnak és újabb bekeretezett képet sodort le. Kamilla most úgy hajolt, hogy láttam a fenekét és azt, hogy a combjai már fényesek az izgalomtól.
Ekkor fáradt el a lábam és lerogytam. A gyomromban fájdalmat éreztem, erősebbet, mint az elvonási tünet, mégis hasonlót. Kezeim buzogányokká váltak és tudtam, csak akkor múlik el a fájdalom, ha ütni kezdem az ajtót. Bentről hallottam a fújtatást és a lihegést, aztán rájöttem, hogy az enyém is kapcsolódott hozzá. Elfordultam, hogy hazamenjek, aztán valahogy megint ott találtam magam az üvegnél.
A nagydarab, borostás fickó ölbe kapta Kamillát, akár egy sápadt, vékony kis párnát. Kamilla rajongva nézte és mindkét karjával a nyakába csimpaszkodott. Újabb csókot kent a szájára, amit a férfi unottan és késve viszonzott. Másra figyelt. Kezével a kellő helyre igazította a fegyverét és minden finomkodás nélkül ráhúzta a múzsácskámat.
Kamilla artikulálatlanul sikoltott, szélesen vigyorogva közben és a férfi nyakába fúrta az arcát. Az meg lökte. Nekinyomta a törékeny testet a falnak, újabb kép üvege roppant össze. Ekkor, nem tudom, miért ez tűnt fel, de láttam, hogy a férfi kezén jeggyűrű van. Kamilláén nincs.
Tényleg eljutottam a kapuig. Még hallottam egy hatalmas dübbenést, úgy sejtem, a fószer kiterült és most Kamilla mászott a csúcsra. Újabb sikolyokat hallottam és a pasas horribilis, állatias üvöltését.
Ez gyors volt.
Nyitva hagytam magam után a kaput.

*****

Gyalogosan mentem haza, nem tudom, hány óráig bolyongtam. Vártam, hogy klisésen az eső is elkezdjen esni, velem pedig indokolatlanul sok szerelmespár jöjjön szembe, az utcazenészek meg romantikus dalokat óbégassanak, de a város szart rám.
Sötétedett, mire hazaértem. Nem volt kedvem főzőcskézni, megettem egy adag müzlit tej nélkül. Még azt ropogtattam a számban, amikor leültem az írógép elé. Lapot fűztem bele és írni kezdtem.
"Kamilla egy kurva. Kamilla egy utolsó kurva. Kamillának nincs szíve, csak egy szája, amibe pénzt kell dobálni. Mert Kamilla egy kurva..." - és így tovább. Reggelig.
Tudják, az az érdekes... illetve a későbbiek tekintetében már nem tartottam annak, de mégis... az írógép minden egyes betűt jól írt le. Semmi melléütés. Ha én ügyetlenül is nyúltam hozzá, ő akkor is jól ütött a papírra. És a folyékony, kattogó hang közben... mintha dorombolt volna....

folyt. köv.