Hétfő reggel...

Hétfő reggel van… utálom. Lassan indul a nap, mint ahogy mi is lassan szedjük össze magunkat. Hallom, a konyhában matatsz… csörögsz, zörögsz, ahogy a kávégépet bírod működésre. Kicsusszanok a takarók, párnák öleléséből, s lassan a konyha felé oldalgok. Fejem telve a hétvége képeivel, emlékeivel… szinte magam előtt látom őket… s még mindig magamon érzem érintéseid… még mindig érezlek. Nem akarom, hogy véget érjen… kis huncutkodás kijár munkába menet előtt…
Látszólag mit sem törődve lófrálok mögéd… vadászom… Rád…
Te nem adod jelét, hogy észrevennéd csetlés-botlásomat. Mögéd lépek, beleszuszogok a nyakadba. Előbb megugrasz picit – tényleg nem vettél észre –, majd felkuncogsz, ahogy harapdálni kezdem a nyakad. Mialatt nekem dőlsz, egyik kezemmel átölelem derekad, s magamhoz szorítalak. Másik kezem megtalálja köntösöd alá a szabad utat, s lágyan cirógatni kezd ott, ahol pár órája oly sok minden történt. Nekem döntöd magad, szinte rám folysz, ahogy két ujjam picit széjjelebb nyit, utat engedve harmadik ujjamnak kelyhedbe. Lágyan cirógatlak, érzem, nem hagy hidegen.
„- Szemét” – leheled, majd sajna észbe kapsz, s ellököd magad tőlem – „most ne, el fogok késni…”
Pontosabban löknéd, karoló kezem erősen tart. A kávéfőző teszi dolgát, hangja szinte elnyomja szitokáradatodat… legalábbis én erre fogom, ez ad okot süketségemnek. Kezeiddel combom kezded csapkodni, de érzem rajtad: ez igencsak jelképes. Hátrafogom kezeid, s a nappaliba irányítalak… látom, álmosan annyira nem megy az ellenállás. Tekintetünk szinte egyszerre villan az óra felé. Még van fél óra a reggeli szabadidőből… kihasználjuk, azt hiszem.
A galéria korlátját tartó vasról még lóg a láncfüzér, végein a csuklópántok mozdulatlanul várják az újabb fejleményeket. Gyors áttekintés a szobán: nem vesztegettünk időd a rendrakásra. Ma úgyis szabadnapos vagyok, majd megoldom, míg dolgozol. De előtte még én dolgozom… Rajtad.
Mielőtt az álmosság ködén keresztül átvillanna, hogy nem csak eljátszom a leányrablót, gyorsan rád csatolom a karpántokat. Csörren a lánc, agyadba bevillan a felismerés… kezed az ég felé kötve, a láncon még húzok is, hogy picit pipiskedned kelljen. Elgyönyörködöm formás lábaid vonalában: tekintetemmel kedvesen végigcirógatom a combod, vádlid, bokád…ahová fel is csattintom a terpeszrúd pántjait.
„- Engedj el!” – sziszeged, picit morcosan – „nekem ma munka van.”
Nem mondok semmit, csak mosolygok, miközben lassan felegyenesedem előtted, végigsimítva terpeszbe kényszerített lábaid bokádtól a csípődig. S mégis, mosolyom beszédesebb bármely szónál…
A galéria két oszlopára kötelet hurkolok, melyek Téged térdeidnél érnek… segítenek a bokáid közt tanyázó rúdnak, hogy terpeszed széles maradjon. Ezeket is feszesebbre húzom a megszokottnál… nagyon kevés teret engedve mocorgásodnak. Hátrébb lépve megcsodálom művem: enyhén lábujjhegyen, a láncokba kapaszkodva állsz, lábaid enyhe lovagló állásban tartja a rúd és a térdeidet két oldalra húzó kötélzet. Köntösöd ezt a pillanatot várta: lazán kötött öve kibomlik, s szétterül tested két oldalán, feltárva azt, amit eddig csak sejtetett…
Tekintetem villanása, s alvós boxerem árulkodik neked: én sem maradtam érzéketlen a szituáció és a látványod iránt. Átlépdelek a konyhába, s egy gőzölgő kávésbögrével térek vissza. Finom illata kitölti a teret. Jól indul ez a reggel. Kávé kezemben, hölgyem előttem… miért van hétfő?
Nagyot húzok a bögréből, amit te rosszalló pillantással konstatálsz, s újfent megkísérelsz rávenni arra, hogy engedjelek el. Az óra szerint van még cirka negyed órád, hogy megkávézzál…
Leteszem az asztalra a bögrém, s kedvenc selyemszalagoddal s a mobiloddal a kezemben egyenesedem fel. Az anyagot sál gyanánt nyakadra ejtem, s a mobilt odatartom a füledhez. Csörög…
„- Azt hiszem, jobb lenne” – nevet Rád szemem, amin akaratlanul is elmosolyodsz – „ha beteget jelentenél mára…”