Léted hatása …

- Aztán kopogsz az ajtón és….
Mondod a telefonba az utasítást, azon a hangon. Azon a hangon, mely az elejétől rabul ejtett és azóta sem enged szabadulni. Mély, férfiasan csengő és minden érzelmedet kifejező … olvadozik folyton a szívem tőle és a ... francba! Már megint nedves vagyok.
Próbálok koncentrálni, figyelni a szavakra, de képtelen vagyok. Elkalandoznak gondolataim és a vizuálisan megjelenő képek ... brrr .. akarom, mielőbb megélni Vele.
MINDENT,
mit elém festettél, miről hetek óta beszélsz. Folyamatosan lépésről lépésre adagolva, hogy ne riassz el. Csak épp annyit, hogy el ne szaladjak. Érzékeled kíváncsiságomat és kihasználva finoman irányítasz. Ujjad köré csavarsz. Megfogtál.
És Te élvezed, ahogy én élvezem, mikor a határozott mondatok közé beékelsz egy-egy finom humort. Vagy a végtelen variációkat és vágyakat sorolva hangod mosolygóssá válik, és ennek olyan hatása van, mint mikor egy kíváncsi gyermek mindent akar. Mosolyodtól én is mosolygok.
- Már megint egy újabb verzió a ... - mondom.
De nem veszed zokon feleselésem. Ha túl sokat fecsegek, hamar leállítasz egyetlen határozott szóval.
Ilyenkor érzem, hogy Te is ember vagy. Nem kell mondanod, bizonygatnod. Érzem az első pillanattól a határozottságot.
VADÁSZOL.
Gazellára vágytál, reszkető lábú őzikére. De velem hozott össze a sors tán egy röpke időre. Hányszor adtam tudtodra nem kellesz. De mindig ott volt a visszautasításban az a reményteli zengés.
De, talán mégis.
.
Mint egy oroszlán, kinek egyik foga már az áldozatába vájva, nem engedtél. Kerested a csalit, ami hozzám megfelelő és bevetve fárasztottál hosszan és egyre hosszabban. Levakarhatatlan vagy!
.
De akartam én, akartam egyáltalán azt, hogy végre magamra hagyj? Mi az a vékony selyemszál, ami folyton hozzád húzott. És vártam napról, napra, óráról órára, hogy halljam hangod.
Behálóztál végül finoman érzéki hálóval és én vágytól remegve, éhesen egyre kínzóbb kíváncsisággal vártam ... vártam az első valós érintést.
Milyen leszel élőben? Hiszen láttalak képen, hallom a hangod órákon át. S mégis ott a félsz, más vagy mint vágyképeim elképzelni véltek.
.
Ilyenkor sulykolom az agyamba.
REALITÁS!
Maradj a földön és semmi túlzott érzelem. Meg kell tanulnod sérülésmentesen élni ezt a világot! Hiszen senki nem akar bántani, csakis a saját hülyeséged keverhet bajba.
Mondani könnyű! De mi a francot tegyek, ha én ezer fokon élek és megélni akarom az érzéseket?! Hát olykor-olykor szenvedek.
S miért is ne bonyolítsam a dolgot?!
.
Azt szeretném, sőt határozottan kérem. Nem akarlak látni, csak érezni és hallani elsőre. Bízom. Bízom a megérzésben, akarom, hogy igaz legyen. Az vagy, akinek képzellek.
.
Bátorság? Nem! Ez nem az. Ez egy vakmerő és nagy butaság részemről. Nem normális emberhez méltó viselkedés. De kérdem én, baj ha nem vagyok normális? Talán ...
Döntésem elfogadod és végül a találkozásunk első szakaszára vonatkozó forgatókönyv megbeszélve. Vagy még sem?
.
Még a kocsiban ülve is hallgatom, mit és hogyan. És én egyre jobban nedvesedve száguldok Hozzád. Türelmetlen vagyok, nagyon várom a percet mikor az ajtón kopogva ott állok előtted.
Hát persze , hogy eltévesztem a lehajtót! De most ez sem zavar. Tudom, hogy oda fogok találni. Nincs olyan mit most én le ne győznék.
.
S itt vagyok. Kapu nyitva. Behajtok. Kocsit leállítom. S élvezkedem mosollyal a szám szélén, mert minden szőrszálam égnek áll égető tekinteted érezve. Holott nem látlak, de tudom, hogy bentről figyelsz.
Kiszállok és teszem, amit kértél. Odasétálok lassan az udvar egy pontján elhelyezett számolhatatlanul sok kaktuszerdejéhez. Csodálattal adózom nekik. Hasonlóak vagyunk. Én és ők. Zord körülmények között élünk és élvezzük a létet. Kifelé tüskék borítanak, hogy megvédjük magunkat. De a megfelelő kezek között virágba borulva elvarázsoljuk Őt.
.
Nem remegek, nem félek. Vágyakozom már befelé az ajtó elé, de húzom az időt. Nézz! Mustrálj , élvezd a látványom!
.
Végül megmozdul a lábam és önként visz befelé, hol már várnak az asztalra előkészített dolgok.
Vetkőzöm. Nem a szokásos gyorsasággal. Most lassan, fokozatosan élvezve ki minden itt töltött percet. A vérpiros áttetsző muszlin blúz, a fekete szűk, kétoldalt felhasított szoknya. Mind a székre kerül szépen hajtogatva. A fekete csipke melltartó, piros selyemszalaggal megkötve elől. Csak egyetlen masni, mit finoman oldva teszi szabaddá melleim halmát. A fekete apró csipketanga, mely lassan lekerülve nem takarja tovább fehéren kerek, markolni való fenekem és nedveimtől illatozó lágyékom. Fekete combfixem finoman görgetem lefelé és kerül a többi illatomtól átitatott ruhám közé.
.
Egy nyakörv és a maszk. Csak ennyi legyen ... volt a kérés. S most ez díszíti egyedül izgalomtól átitatott testem.
.
Elkészülve az ajtó elé állok.
Szemem becsukom, holott maszk fedi. De így egyik érzékszervem kiiktatva, sokkal erősebben koncentrálhatok hangodra, illatodra.
Nem remegek, de izgalom söpör végig testemen és az amúgy is nedvekben ázó lágyékom, még tovább nedvesedik.
.
Kopogok…
Nyílik. Nyílik a csoda, vágyaim palotájának ajtaja.
- Szép napot Uram ... lassan, halkan ejtve e szavakat. Fülelek. Érzek.
- Neked is Ribancom! ... brrrr, a hangja. Istenem! Most remegek igazán.
- Ilyennek képzeltél? ... s megint ott a magabiztos mosoly a hangjában. Már tudja, hogy akarom. Letagadhatatlan testem jelzése.
.
Érint hatalmas, meleg kezével. Mellembe markol és megcsavarja mellbimbómat. Elvesztem. Érzem, ahogy közelségére megindul bennem, kúszik és egyre erősödik a remegés. És, ahogy ujjai bejárják a testem, észleli a nyilvánvalót ...
- Élvezel? Már is?
- Igen Uram!
...