Vasmagnóliák 2. rész

Közben Muida kis üvegcsébe töltötte a főzetet, le is viaszozta a dugót, el ne csöppenjen út közben.
- Siess lányom, remélem, még visszaérsz a városba kapuzárás előtt. Szedd a lábad!
- Köszönöm Muida, ég veled!

Guido - mert így hívták az itáliai kovácsot - ez idő alatt megfürdött a háza udvarán álló hatalmas dézsában. Tiszta ruhát vett magára, szoros, harisnyaszerű nadrágot, hegyes orrú, puha csizmát és finom anyagból készült inget öltött.
Látta már párszor a lányt, de a lány őt még soha. Tudta, hamarost jönnie kell visszafele.
Olyan szép volt a tartása, olyan büszke a járása, olyan méltósággal viselte régen jobb időket látott ruháit. Guido egészen biztos volt abban, hogy nem közrendű. Volt orra az ilyesmihez, otthon, Itáliában, ő is nemes volt, de kedve szottyant egy kis kalandhoz. Világot akart látni, mesterséget akart tanulni. A családja már el is siratta azóta, figyelemre se méltatva ígéretét, hogy külhoni asszonnyal fog hazatérni. „Meglágyult az agya szegénynek, biztos a csatornából jövő bűzös gázok zavarták meg a józan elméjét..” - suttogták a háta mögött.
De Guidót ez cseppet sem zavarta, lévén nem is hallotta. Messze járt már, eltökélt szándékával, hogy a megjátszós, de laza erkölcsű honi leányok helyett igazi asszonyt keres magának. Nem volt kedve az őt körülrajongó kis nőcskékhez. Neki olyan nő kellett, akit maga formálhat asszonnyá, aki odaadóan lesi az óhajait. Engedelmes legyen és ne kacér. Legyen tartása, de tudja magát odadobni a lábai elé, ha ő, az ura így kívánja.
Iona első pillantásra felkeltette az érdeklődését. Látszott rajta, hogy nehezen hajlítható, nem lesz könnyű dolga vele. De – mint tudjuk – hősünket nem nagyon izgatták fel a könnyű kalandok. Volt része épp elégben. Ideig-óráig be is telt velük, de hiányzott a vadászat öröme.
Egy éve élt már itt, ugyanennyi vándorlás előzte meg, mikor kikötött a zöld sziget partjainál. Tetszett neki ez a vidék. Szikrázó kék vizeivel, buja, zöld lankáival, komor szikláival. Itt az emberek is hűvösebbek voltak, akár az időjárás, nem úgy, mint Itáliában, de hamar befogadták a kedves idegent, aki jól tudott alkalmazkodni.
Elszegődött az öreg kovácshoz, kitanulta a mesterséget, megtanulta a nyelvet. Azért érezhető volt, hogy idegen, de ez már senkit sem zavart.
Azt is teljesen természetesnek vették, hogy amikor az öreg meghalt, átvette a kovácsműhelyt. Keményen dolgozott, kipofozta az öreg házát. A falu megbecsült lakójává vált.

Ugyanott állt, ahol a lány először pillantotta meg. Félhosszú éjfekete haja nedves csigákban hullott a homlokába. Tudta magáról, hogy jóképű.
Messze, az úton, végre feltűnt a lány magas, karcsú alakja. Gyorsan közeledett, látszott, hogy siet. Már kivehető volt zöld ruhája alján a por, amit szapora lépteivel vert fel. Vöröses haját, ami zabolázhatatlan tincsekben röpködött arca körül,a lemenő nap egészen bronzosra nyaldosta.

Iona is látta a férfit messziről. Makacsul, előreszegett fejjel lépdelt, szinte már szaladt. Azt azért észrevette, hogy a férfi átöltözött, vakító fehér ingbe a bőrmellény helyett, ami még jobban kiemelte bőrének barnaságát. Nem csekély erőfeszítésébe került a lánynak, hogy ne bámulja szemérmetlenül a látomásnak is beillő férfit.

- Kisasszony! – hallotta a férfi hangját, ahogy elment előtte. – Kérem, ne siessen!
Iona nem tudta mitévő legyen. Lassított a léptein, de nem állt meg. A szeme sarkából látta, hogy a férfi ellendül a faltól és öles léptekkel utána indul.
A lány megijedt, futni kezdett, de hiába, a férfi pár lépéssel utolérte és már érezte is, ahogy megragadja a karját.
Kénytelen volt megállni. Csapdába esett. A férfi fogva tartotta, már két kézzel és maga felé fordította. Iona lehajtotta a fejét, keble zaklatottan emelkedett-süllyedt a ruha alatt.
- Ne féljen kisasszony, nem bántom. Tetszik nekem. – hadarta a férfi, aki ezen az idegen nyelven még nem tudott ékesszóló lenni, de érezte, ennél a lánynál nem a cirkalmas fogalmazás számít.
Megvárta, míg a lány kicsit megnyugszik, akkor egyik kezével elengedte és az álla alá nyúlt. Felemelte a fejét és szinte kényszerítette, hogy Iona ránézzen.
Ilyen zöld szemeket még életében nem látott, apró, aranyszínű pöttyök táncoltak a lány íriszében. A férfi szinte falta a szemével. Nem hagyott ki egyetlen részletet sem. Végigsimított a szépívű szemöldökön, a hosszú pillákon, talán a lány arcán pimaszló szeplőket is egyenként köszöntötte.
Iona kénytelen-kelletlen a férfi átható tekintetébe fúrta a sajátját. Bár ne tette volna. Úgy érezte, beszippantja az örvény.
Józan esze azt diktálta, rohanjon, hogy kapuzárás előtt a városba érjen, de lábai nem engedelmeskedtek.
Guido is megérezte ezt, elengedte a karját. Lazán átkarolta a vállát és a ház fele vezette. A lány pedig engedelmesen követte. Maga sem értette, hogy is lehetséges ez.
- Úgysem érne vissza a városba, kisasszony. Nem venném a lelkemre, ha valami baja esne. Ilyenkor már előmerészkednek a gonosztevők. Hadd vigyázzak kicsikegyedre.
Iona most először elmosolyodott… kicsikegyed, hát ez nagyon kedves. Nem is az anyanyelve és lám, milyen találékony a széptevés nyelvén.
- Még a nevét sem árulta el, kisasszony. – mosolygott rá vissza a férfi. Az én nevem Guido.
- Iona vagyok, uram. – lehelte a lány.
- Iona… – ízlelgette a férfi, gyönyörű név.
És valóban, a férfi idegenszerű kiejtése egészen különleges csengést adott a névnek. Ionának nagyon tetszett.
Guidónak pedig felcsillant a szeme, az „uram” hallatán. Nem a keresztnevén szólítja a lány… tartózkodóan tisztelettudó.
Míg a ház felé bandukoltak, a férfi elmerengett egy otthoni élményén, ami – úgy fest – egy életre meghatározta a nőkhöz való viszonyát…