A láthatatlan kötél / 6.

Percekkel később, amikor Adél arca már visszanyerte az eredeti színét, amikor a verítékét felszárította az ágynemű és a szoba száraz levegője, amikor már nem érezte a bordái börtönében égni a tüdejét, amikor már nem zúgott a feje és a légzése is nyugodt, ritmusos szuszogásokká stabilizálódott, csak akkor nyitja ki bátortalanul a szemét.
Máté Adél combjain ül, az elkevert nedveiktől ragacsos, puhuló farka a nő hasán pihen. Kezeiben a sálat gyűrögeti, amely néha-néha kiszökik az ujjai közül, hogy Adél oldalát csiklandozhassa. Egymás szemébe nézve mindkettejüknek ambivalens érzései támadnak.
- Ugye tudod, hogy nagy ostobaság lenne tőlem, ha életben hagynálak?! – kérdezi Máté ügyelve arra, hogy a hangja szenvtelen maradjon. Ráhajol a nő testére és bal kezében a sállal cirógatni kezdi Adél arcát, melyhez az ökölbe szorított jobb keze biztosítja a támasztékot maga mellett.
- Az lenne igazán ostobaság, ha megölnél! – válaszolja Adél cinkos mosollyal a szája szegletében, s rákacsint a férfira.
Máté egy pillanatra komolyan elgondolkodik a lehetőségen, de a kétségei azonnal gyötörni kezdik s gyorsan, könyörtelen hangon teszi hozzá:
- Miért kéne bíznom benned? Hiszen kényszerítettelek! Csalódottan vet véget az önámításnak, dühében elhajítja az ágyra a sálat, feltápászkodik, és az alsóját kezdi megszállottan kutatni az ágy körül.
- Ne bízz bennem! Csak kérlek, gondold át, hogy akarsz-e még engem kényszeríteni! Közben a jobb kezével nyújtózkodva megkísérli elérni a sálat, s néhány meddő kaparászás után végül sikerül az ujjaival a markába terelni az anyag egy részét.
- Szereted, ha kényszerítenek? – érdeklődve fordul vissza Máté az ágy irányába, s ekkor tűnik fel neki, hogy a nő görcsösen markolja a sálat.
Adél képtelen a gondolatait és az érzéseit szavakká formálni. Megrémiszti a tudat, hogy a vágyai egybeesnek egy sorozatgyilkos vágyaival. A józan ész érveivel hevesen tiltakozik ellenük és tagadni próbálja a létezésüket még önmaga előtt is. Szemének csillogása és a selyemsálhoz való ragaszkodása azonban elárulja őt.
Máté az ágy mellett idegesen fel-le járkálva veszi számításba a lehetőségeket és azoknak az előrelátható következményeit.
- Most aztán tényleg nem tudom, hogy mihez kezdjek veled! Ha szabadon engedlek, gyanítom, hogy az első utad innen a rendőrségre fog vezetni. Ha megfojtalak és a többiek után küldelek a Tisza fenekére, akkor talán megfosztom magam a tökéletes partnertől.
- Bízhatsz bennem! Nem fogok a rendőrségre menni, ígérem! Te tényleg nem láttad, nem érezted, hogy mennyire élveztem azt, ahogy velem bánsz?! – kérdezi Adél a szemkontaktust elkerülve halvány, huncut mosollyal a meggyötört arcán.
A saját viselkedését sem érti. Nincs tisztában az okokkal, hogy miért nem tudott Máté szemébe nézni az ígéretei közben. Egyszerű hazugság volna? Vagy szégyelli, hogy felizgatja az alávetettség érzése, és a légzéskontroll? Esetleg szimplán csak zavarban van? Talán még mindig erőteljesebben él benne a halálfélelem, mint a sóvárgás az új élmények iránt?
- Kérlek, oldozd el legalább a kezeimet, már elviselhetetlenül zsibbadnak! – könyörög Adél a fájdalomtól és a sorsa miatti aggodalomtól párás tekintetével.
- De igen! Éreztem! Kizárólag ennek köszönheted, hogy egyáltalán fontolóra veszem azt, hogy életben hagyjalak. Szeretnék hinni neked! Tényleg! De nem tudok. – feleli Máté teljesen őszintén Adél felé fordulva. Gondolataiban azonban az önzése, valamint a birtoklási vágya haladéktalanul kezd hozzá a kimondott szavainak marcangolásához.
Magabiztos léptekkel hamar odaér az ágyhoz. Adél csípője felett terpeszben térdelve támaszkodik meg a nő két csuklóján olyan közel hajolva, hogy arcukat egymástól csak a kilélegzett levegőjük választja el. Mélyen a szemébe nézve, szúrós tekintetével kényszeríti rá a nőt a szemkontaktus megtartására.
- Miért bíznánk meg egymásban? – teszi fel a kérdést. A szeme Adél lelkének a tükrében még mélyebbre hatol.
Adél még sohasem érezte magát ennyire kiszolgáltatottnak, ennyire védtelennek. Ahogy Máté a szemeit az övéibe fúrja, elnyeri az uralmat a gondolatai, az érzései, a félelmei, a vágyai és minden apró rezdülése felett. Nincs az a titok, ami most rejtve maradhatna előtte. Ijesztő ez a meztelenség. Túl gyorsan történt minden. Nem volt elég ideje arra, hogy felismerje, szüksége van a dominanciára. Zavarodottságának ajándékaként teste reszketni kezd és kitör belőle a zokogás, hogy csillapítson lelkének a feszültségén.
Máté megszabadítja a nő mindkét csuklóját a kötelektől, kissé átmozgatja őket, ügyelve arra, hogy a horzsolásoknál ne okozzon túl nagy fájdalmat. Adél felsőtestét megemelve, magához húzza, átöleli és a sírástól rázkódó hátának simogatásával próbálja valamelyes megnyugtatni őt.
- Miért bíznánk meg egymásban? Hm? – suttogja rezignáltan újra a kérdést Adél nyakába, válaszokat keresve s inkább csak magának.
- Akaratod ellenére hoztalak ide. Megerőszakoltalak. A szemed láttára dobtam a folyóba az előző áldozatomat. Miért akarok mégis hinni neked? Miért hiszem azt, hogy ez így működhet? Miért bíznánk meg egymásban, amikor te elárulhatsz, én pedig bármikor megölhetlek, akár szándékosan, előre eltervezve, akár véletlenül extázis közben, mert nem tudok megálljt parancsolni magamnak? Mond miért? – kérdezi kicsit hangosabban Adél állát gyengéden megemelve, hogy láthassa azt a könnyek áztatta gyönyörű szempárt. Amíg válaszra vár a nő tarkóját körülvevő ujjai közül a hüvelykujja észrevétlenül siklik előre a nyak elülső oldalára, hogy ott kellemesen és valahogyan mégis fenyegetően cirógathassa Adél légcsövét.
Adél zaklatottságát Máté törődése, a testének közelsége és a gyengéd érintései teljes mértékben megszüntették. Alig érezhetően billenti hátra a fejét, s azon kapja magát, hogy élvezi azt, ahogy a torkán lépked a férfi hüvelykujja. Mielőtt megszólalna, pár másodpercig gondolkozik azon, hogyan győzhetné meg Mátét arról, hogy érte talán érdemes lehet kockázatot vállalnia.
- Nincs más választásunk! Nekem azért nincs, mert vagy megbízom benned és élvezem azt, ahogy a testem és a lelkem szolgálja a közös szenvedélyeinket, vagy továbbra is rettegek tőled, ami annyira feltüzel, hogy megfeledkezel arról, hogy meddig bírom levegő nélkül és véletlenül meghalok a te teljesebb kielégülésedért.
A te alternatíváidról pedig annyit, hogy bizonyára tisztában vagy azzal, hogy ezt nem folytathatod sokáig. Előbb-utóbb fel fog tűnni valakinek, hogy mi mindent rejt magában a Tisza egy bizonyos szakasza. Azok a lányok minden kétséget kizáróan hiányoznak valakinek. Egyszer hibázni fogsz, és elkapnak. Ha szerencséd van, addigra visszaállítják a halálbüntetést és nem szenvedsz sokáig attól, hogy többet nem kaphatod meg azt, amire olyannyira vágysz. Szóval bízz bennem, kérlek! Muszáj hinned nekem és azt remélned, hogy én is ugyanúgy akarom ezt, mint te! Talán lehet egymással közös utunk. – feleli minden energiáját a férfi meggyőzésébe fektetve majd karjaival átkulcsolja a derekát, a mellkasához simul, hogy kifejezhesse az iránta való ragaszkodását.
Máté minden rossz érzésének ellenére hajlik arra, hogy ne érjen ma véget a játék Adéllal. A fejében sikítva tiltakozó hangokat figyelmen kívül hagyva idézi fel a közösen átélt élményeiket. Túlzottan szépek és frissek az emlékek ahhoz, hogy a döntést hidegvérrel tudja meghozni. Kényelmesebb pozíciót keresve, hanyatt fekve dönti vissza Adélt az ágyra, majd bal kezével a fejét megtámasztva fekszik mellé, s úgy fog hozzá a nő kényeztetéséhez. Pajkos ujjai már hosszú percek óta szédelegnek céltalanul a libabőröző testen, mire újabb kérdés fogalmazódik meg benne.
- Ha életben hagylak, akkor hogyan tovább? Hazaviszlek, csók, számcsere és mindenki megy a maga dolgára addig, amíg újra nem találkozunk? – kétkedve teszi fel a kérdést, miközben a vészcsengő megállíthatatlanul csilingel a fülében.
Adél lehunyt szemmel hagyja, hogy Máté kedvét lelje a testében, míg ő a férfi hátán, a gerince mentén futtatja végig óvatosan a körmeit. Kis hezitálás után hasít az elméjébe, hogy nem húzhatja tovább az időt, kénytelen lesz válaszolni, mert különben pillanatok alatt vége lesz ennek az idillikus heverészésnek.
- Te valóban meg tudnál bennem annyira bízni, hogy elengedsz? – ránéz, majd a szemét újból lesütve fokozatosan terül szét egy sokat sejtető mosoly Adél arcán – milyen kis naiv – gondolja, de amikor újra felpillant, Máté arckifejezésén tisztán látszik, hogy tudja, mi fordult meg a nő fejében.
A felismerés ezer szitkot szór Mátéra a pillanatnyi gyengesége miatt. Szeretők, mi? Te barom! Te szerencsétlen hülye! Hiszen elraboltad! Megaláztad és erőszakkal tetted a magadévá! Hogyan gondolhattad azt, hogy valóban a tiéd lehet? Milyen elbaszott ötlettől vezérelve képzelted azt, hogy élvezi, s hogy ráadásul még többet is akar?
Az önvádja szinte azonnal gyűlöletté változik át. Te mocskos ribanc! Majdnem elhitetted velem, hogy bízhatok benned! Velem többet nem szórakozol! Most megdöglesz! – zakatolnak a gondolatok az agyában, testbeszéde azonban nem árul el semmit sem a szándékairól.
Ráérősen felül, majd csókokat szór szét Adél selymes bőrén. A lábai közé veszi a nő vékony derekát, térdei Adél oldalát őrzik. A már kissé remegő kezeivel megérinti azokat a meseszép melleket, majd a nő vállaitól indulva a karjait párhuzamosan végigsimítva a csuklóihoz érve nyugszik csak meg valamelyest, s most már határozott, erőteljes mozdulattal megragadja a nő kezeit és a térdei alá szorítja őket testének teljes tömegével. Nem tétovázik tovább, mindkét markával azonnal neki esik Adél nyakának.
- Igazán sajnálom. Mindketten tudjuk, hogy ez nem végződhet másképpen. Bárcsak más körülmények között találkoztunk volna. – mondja gépies hangon, mintha nem lennének egyáltalán érzelmei s közben az ujjai fokozatosan feszülnek rá Adél nyakára.