Vasmagnóliák 1. rész

Langyos, kora nyári este volt. A levegő balzsamos volt a temérdek virág illatától. Körös-körül tarka rétek, zöldellő vetések. Iona, karján kosárral, szórakozottan lépdelt a falu irányába. Nem először tette meg ezt az utat. De most aggódott, hogy nem ér vissza idejében a városba. Ha bezárják a kapukat, kénytelen lesz várni hajnalig, ám egy védtelen nőre ezer veszély leselkedik a törvényen kívüliek óráiban.
Muidához igyekezett, az öreg bábaasszonyhoz, aki nagy titokban főzeteket készített mindenféle nyavalyára. Jól ismerte a gyógyfüveket. Rebesgették, hogy boszorkány, de eddig sikerült megmenekülnie a vádak alól.
Iona édesanyja betegedett meg, neki kellett a főzet. Ezért Ionára maradt minden munka a ház körül, így későn tudott csak elindulni.
A lány családja viszonylagos jómódban élt. Mikor apja, a báró kegyvesztett lett, elveszítette várát, birtokait, be kellett érnie egy városi házzal. De cselédet csak egyet tudtak megtartani, ő is elég öreg volt már, így sok munka Ionára hárult.
Saját köreikben nemkívánatos személyek lettek, a köznép nem fogadta be őket, de Ionát kemény fából faragták. Büszke volt, éles eszű, de nem ijedt meg a munkától sem. Druida őseinek tulajdonította ezt, akikről a családi legendárium suttogott.

Szaporán szedte a lábait. Elért a falu széléhez, onnan már csak pár lépés Muida háza. Éppen egy kovácsműhely előtt sietett el. Egy férfi állt az ajtajában. De nem Jan volt az, az öreg patkolókovács, hanem egy fiatal nagytermetű férfi. A városban is megfordult már, Iona hallotta, ahogy a piacon beszélnek róla. A nők megbotránkozással leplezett csodálattal, a fiatal lányok vihogva, kendőzetlen vágyakozással. Annyi szent, a férfi egyetlen fehérnépet sem hagyott hidegen. Azt beszélték, Itáliából érkezett.
Iona még soha nem látta. Most is csak futólag vetett rá egy pillantást. Hanyagul állt az ajtóban, fél vállát a falnak vetve. Nagyon magas volt, egészen biztosan lehajtott fejjel tudott csak bejutni a műhelybe. Bőre olajosbarnán csillogott a lemenő nap fényében. Hajának szinte kékesfekete árnyalata, sötét, szenvedélyes szeme is szokatlan volt itt északon. Szűk harisnyája fölött csak egy bőrkötény fedte felsőtestét… úgy-ahogy. Hatalmas izmos karjait összefonta a mellén, és nem titkolt mohósággal bámult a lányra.
Iona elkapta róla a szemét, és még jobban megszaporázta lépteit. A csupán futó pillantás ellenére a férfi képe erősen az emlékezetébe égett.
- Buona notte, bella signorina!(1) – hallotta maga mögött a férfi hangját. De micsoda hang volt az…
A lány érezte, hogy vér szökik az arcába, a lábai pedig elgyengülnek. Már szinte szaladt.
- Perché questa fretta? (2) – kiáltott még utána a férfi nevetve.
Iona egy szavát sem értette, de a városban hozzászokott, hogy részeg férfiak ocsmányságokat kiabálnak utána, sőt, próbálnak hozzáérni. Biztos volt benne, hogy ez a férfi sem különb.

Alig kapott levegőt, mikor Muida házához ért.
- Csak nem megtámadtak, te lány? – kérdezte az öregasszony.
- Nem, Muida, csak az új kovács…
- Hát – nevetett Muida -, nagy szoknyabolond az az idegen, sok fehércseléd égette már meg magát miatta. Teszi az a szépet minden fehérnépnek, azok meg… tudod, hogy van ez…
Nem fejezte be, de Iona sejtette mire gondol az öregasszony.

Itt nem volt divat nagy ügyet csinálni a szerelemből. A családok összeházasították a földeket, más nem igen számított. Sokszor a fiatalok nem is ismerték egymást, amikor összekerültek.

Iona nagyon fiatalon megtanult olvasni. A vár egyik lomtárnak használt pincehelyiségében játszott gyerekkorában, már akkor szerette a titkokat. Ha csak tehette, meglógott nevelőnője mellől és letűnt korok „kincseire” vadászott a poros pincében. Szakadt-szutykos ruhácskája persze mindig elárulta, kapta is a büntetést.
Ott talált egy könyvet. Strófákba szedett iromány volt, dohos, szakadt szélű, látszott, hogy sokat forgatták. Lopva, a szoknyára ráncai közé rejtve felvitte a szobájába. Titokban silabizálta a betűket. Sokat nem értett belőle, kislány volt még, de nagy becsben tartotta, mint egy kincset.
Nagyobbacska leányka volt már, mire meg is értette a verseket. Francia énekmondók versei voltak. A szerelemről szóltak olyan formán, ahogy Iona sosem hallott még róla. Nyiladozó nőiségével próbálta összefésülni az cselédek és lovászfiúk csengő-sikongó kergetőzését, a lányok egymás közti kuncogós trécselését az olvasottakkal.
Rájött, hogy a szerelem bizony jó dolog, de az ő köreikben nem illendő dolog.
Ionát gyerekkora óta harmad unokafivéréhez szánták nőül, de a fiút elvitte a pestis. Iona soha nem látta őt, így nem fogta fel veszteségként.
Most meg, hogy se ide, se oda nem igazán tartoztak, nem sok esélye volt férjet találni. 19 éves volt, a korabeli lányoknak már jócskán gyerekei is voltak. De nem is bánta.
Tetszett neki egy fiú, az asztalosmester fia. Jókötésű fiú volt, vele egyidős. A frissen gyalult fától mindig olyan jó szagú volt.
Néha leszöktek a folyó partjára, Iona szoknyájának rejtett zsebében a könyvvel, amit azóta sem hagyott el, és egymás mellett heverészve beszélgettek. Iona felolvasta a fiúnak a verseket, mert amaz nem tudott olvasni, de látszott, hogy finom lelkű álmodozó. Éles esze volt, hamar fejből tudta a verseket, a lánynak csak párszor kellett felolvasnia.
El is szavalta őket a lánynak, amint megtanulta. Ionát meglepte, hogy mennyire más a fiú szájából hallani. Elfeküdt ilyenkor a bársonyos fűben és csukott szemmel hallgatta a fiút. Egy ilyen alkalommal esett meg, hogy a fiú ügyetlenül megcsókolta és a szenvedély elragadta őket. Esetlenül, botladozva engedtek testük sürgető vágyának. Ionának fogalma sem volt arról, mit is érez valójában. Fájt odalent, a lába között, vérzett is egy kicsit, de a fiú rajongó szenvedélye magával ragadta őt is. Utána megfürödtek a folyóban, kergetőztek, fröcsköltek a vízben, mint két gyerek. Hisz azok is voltak.
Gyakran tűntek el a folyóparti bokrok között, egyre bátrabban szerették egymást. Egyszer a fiú a szerelem hevében rácsapott Iona ingerlően gömbölyödő fenekére. Nagyon megijedt, hogy mit szól majd a lány, simogatta, csókolta a keze helyén vöröslő foltot.
- Csináld még! – kérlelte a lány az izgalomtól kipirulva és még vadabb táncba kezdett csípőjével a fiú meredező ékességén.
Maga sem tudta miért, de a fájdalom izgató volt számára, semmihez sem fogható gyönyörhöz jutott általa.
Aztán Iona édesanyja megbetegedett, a folyóparti találkák ritkultak, egy őszi napon pedig a fiú családja egy másik városba költözött, több munka reményében.
A lány egyedül siratta szerelmét a folyóparton. Aztán, ahogy az idő csordogált, belenyugodott.
Most, ahogy az idegen férfit meglátta, feléledtek emlékezetében a másik fiú érintései, csókjának íze. Az idegen jóval idősebb lehetett nála, Iona úgy harminc évesnek taksálta…

(1) Jó estét szép kisasszony!
(2) Miért ez a sietség?