Mozi

Reméltem, hogy nem azt fogod javasolni első találkozásunkra, mint amit az itteni férfiak nagy része: igyunk meg egy kávét valahol. Aztán, még azt is hozzáteszik, idétlen indokként, mert „úgyis a személyes találkozás dönt el mindent”. Ez aztán az én olvasatomban kábé annyit jelent, hogy azt mondja a pasi, hogy a lehető leggyorsabban és legolcsóbban fel akarom mérni, hogy kell-e nekem a nő. Én ráadásul utálom a kávét, ha már, akkor legyen fagyi kehely vagy vattacukor a Margitszigeten, vagy mit tudom én.
Játsszunk, csak ennyit kértem, hiszen sablonosnak ott van a tökéletesen körvonalazott otthoni életem, a két hercegnőmmel, az áramvonalas férjemmel és a jól felépített munkámmal. Jó, játsszunk, mondtad, és ennek következtében itt állok az egyik átlagosan gusztustalan budapesti pláza kellős közepén, az általad meghatározott üzlet bejárata előtt, két kezemmel a korlátba kapaszkodva, és szigorúan csakis lefelé, a hömpölygő tömeget bámulva.
Nem nézelődök, mégis, mintha megváltozna a levegő minősége mikor mögém érkezel. Csak te lehetsz, egész testeddel finoman hozzám nyomulsz. Bőrkesztyűs kezeid a kezeimre csúsztatod, és az egyik tenyerembe elrejtesz egy apró papírt – túl izgatott vagyok ahhoz, hogy meg tudjam nézni, a kesztyűket bámulom megigézve. Számolj el 100-ig, aztán nézd meg amit kaptál, addig ne moccanj – suttogod a fülembe, aztán már el is tűnsz. Azt hittem, sosem lesz száz, de nem merek csalni. A papír egy halványkék, nyomtatott mozijegy: a film 16.00-kor kezdődik, és már 16.10 van. Bár az első negyedóra általában csak reklám, mégis, elkezdek félig futva, sietve a mozi termek irányába haladni. Ezeket a termeket imádom, VIP, biztosan sznob vagyok, de az utóbbi években szinte csak itt néztem filmeket: mindössze 20 szék van egy teremben, 4 sorban, soronként 5 szék. Kérek gyorsan a pultnál pezsgőt, majd bemegyek a terembe, hátha már ott vagy. Mindössze két fiatal srác ül bent, ők is a második sorban. Az én jegyem a 3. sor legbelső székére, a fal mellé szól. Vajon a srácok miért nem ültek hátrébb? Mert… lehet, hogy a két hátsó sort megvetted? – fut át az agyamon egy pillanatra a képtelen gondolat. Elkezdődik a film, és most döbbenek rá, hogy horror. 20 éves korom óta nem néztem horror filmet, nem véletlenül. Az én agyam nem működik tökéletesen (ha eddig valaki nem jött volna rá), vagyis, nem tudom megkülönböztetni a valóságot a nem valóságtól. Szóval szerintem minden, amit valaha könyvben megírtak vagy filmre vittek, lehet, hogy nem éppen látható dimenzióban, de létezik. Ennek vannak előnyei (pl. Edward Cullen megnyugtató létezése), de óriási hátránya, hogy az óriáskígyók, zombik, boszorkányok, trollok, manók és egyéb szörnyek időnként komoly problémákat tudnak okozni számomra. Egy férfi sem tudta rólam eddig, de gyakorlatilag semmivel sem lehetne engem jobban megkínozni, mint azzal, hogy egy sötét helyen hagyjanak egyedül.
A taktikán gondolkozom, hogy csukott szemmel bekkeljem-e ki ezt a másfél órát, de azt meg nem tehetem, mert akkor nem látom ha bejössz – mivel reménykedem abban, hogy ezt a vizuális élményt mindenképp megoszthatom majd veled. Zavaromban az elektromos lábemelővel játszok, felemelem egészen teljesen, és a pezsgővel bátorítom magam. Fekete kapucni van a fejeden, egészen a szemedig húzva, és kivárod, hogy elsötétüljön a kép, mikor felosonsz – a mögöttem lévő sorba. Nem mellém ülsz, kapkodok levegőért, de továbbra sem merek hátranézni, pedig itt nem is adtál hasonlóra utasítást. A hangokból ítélve, leveted a kabátod, aztán mögém térdelsz: döntsd hátra az ülésed, amennyire lehet, és nézz egyenesen előre - ismét csak suttogást hallok, de persze azonnal cselekszem. A kezeid…az arcomat simítják, és kesztyű van rajtad…de már nem az a fekete bőrkesztyű, hanem gumikesztyű. Mi lenne…ki venné észre, ha?...de ezek a gondolatok, az előttem látott szörnyű jelenetekkel vegyítve (épp letépte egy ember fejét egy amorf hüllő) csak valami olyan adrenalin löketet és gerjedelmet okoznak, hogy gondot okoz a lélegzetvétel is. Úgy tűnik, nem akarod hogy efféle problémáim legyenek, mert nemes egyszerűséggel befogod az orrom és a szám, a másik kezeddel – iszonyúan izmos vagy és elképesztően jó a parfümöd, figyelek fel rá miközben megszűnök lélegezni – átkarolod hátulról a mellkasom, úgy, hogy a karjaim meg sem tudom mozdítani. Ez valóban izgibb mint a kávézás, ironizálok magamon magamban, miközben egyre szédítőbb a légszomjam. Aztán egyszer csak elengedsz, de csak az arcom, a karjaim továbbra is a foglyaid. Benyúlsz a pulóverem alá, és kiszabadítod a melleim. Aztán valamit előveszel a zsebedből, igen, csipeszek, ráadásul a durvább típusúak, és sajnos a töksötétben is pontosan tudod, hogyan kell a legfájdalmasabban feltenni őket a mellbimbóimra. Még valami, de ezt a kezembe nyomod, és újra megszólsz: húzd le a cipzárt, és tedd be a bugyidba, a csiklódhoz. Sima tojás, zsinórral és távirányítóval, tapintom, ismerős a cucc, be lehet tenni akár hüvelybe vagy fenékbe is, és rezeg. Mivel szűk a farmerem, nagyon szorosan érintkezik a csiklómmal, a távirányító a te kezedben marad, és azonnal be is kapcsolod. Majd újra lefogsz, satuban a kezeim, és újra az arcomon a másik, gumikesztyűs kezed. Vajon rád találnának, ha meghalnék? – gondolkozom az újabb légszomjas periódusban, miközben óriási tenyered alatt mozdulatlanul bámulom a véres képkockákat, és egyre erőteljesebben rángatózok, már nem tudom mitől, a levegő hiányától, a vibrátortól, vagy csak attól, hogy már most mennyire szeretlek azért, mert MEG TUDTÁL LEPNI, és ez a legnagyobb ajándék, amit valaha is adhatsz nekem. Újra kapok levegőt, nagyon mélyen szívom be az illatod, örökre felvésve az agyamba a parfümöd, a bőröd kipárolgásának és a lélegzetednek a kábító keverékét.
Ismét suttogsz, imádom a hangod is, jaj, teljesen és túl gyorsan magadévá tettél, milyen egyszerű lélek vagyok, de közben tökéletesen és hidegen megértem, amit mondasz…miközben ki kell vennem a bugyimból a vibrátort, 30 másodpercet kapok, hogy az ujjaimmal orgazmus közelbe juttassam magam. És aztán újra be fogod fogni a szám és az orrom, addig, egészen addig, amíg el nem élvezek. Pánik vesz rajtam erőt, ami nem túl okos dolog, mert már 15-nél tartasz, és a lehető legelőbbre kellene magam löknöm, hogy ne fulladjak meg, ujjaim eszeveszett pánikban köröznek, de már le is telt az idő, vasmarkod ellepi az arcom, és újra kezded a számolást, egy, kettő, három, a szavak korbácsütésekként hangzanak, ahogy fogy a levegő, forrósodik a testem, már nem tudom, mit akarok jobban, elélvezni vagy levegőt, egyenrangú létkérdéssé vált mindkettő: már nem hallom a suttogásod sem, mert a robbanás, az orgazmus kiszorít mindent, vonaglok, és te megnyitod a kapukat a levegőnek, de elég okos vagy hozzá, hogy csak az orromnak, mert a számmal képtelen vagyok csendben maradni: hörgök, nyögök, könyörgök. Aztán vége van, megszabadítasz a csipeszektől, és mint kiderül, egész jól tudsz hátulról zsebkendővel könnyet, sminket, orrot törölgetni. Nem, nem jössz mellém, és nem nézhetek hátra, de az a pár perc a film végéig elég ahhoz, hogy kicsit összeszedjem magam.
Mielőtt felállhatnék, még megérinted hátulról a nyakam, és mielőtt felteszed, egy pillanatra látom: gyönyörű, vörös bőr nyakörv, vékony és elegáns, becsatolod hátul: indulásra készen állok, azt hiszem.
Aztán már jó, nagyon jó cinkosan vigyorogni a kávézóban, és kakaót hozatsz, véletlenül sem kávét, na meg ribizlis sütit, pirosat, mert az jól megy a nyakörvemhez, az első orgazmusomhoz és azt hiszem kettőnk színe is ez lesz.