...hull a könnyed.

…újabb csepp gördül ki szemedből, s kacskaringósan kergetőzik új patakot alkotva a nyakad völgye felé. Mellkasod gyorsan emelkedik-süllyed, nyíltan mutatva lelked állapotát. S hol van még a vége…
Apró ütésekkel szekírozom tovább felkényszerített combjaid közt kinyíló szirmaid…megannyi apró sikkantással egészíted ki a pálca hangját. Lassan elérem határodat, látom…hallom…érzem. Szád nagyra nyílva enged utat hangjaidnak s vele ellentétben szemeid szorosan behunyod – látni a kendő ellenére, s különben is: ismerlek -, újabb és újabb könnyeket sajtolva arcod két oldalán aláereszkedő zuhatagokat táplálva.
Határod elérve minden porcikád remegni kezd…számomra izgatóan vergődsz kötelékeid börtönében. S tudom, hogy utólag, ezen pillanataidról elmerengve, te is szívesen eljátszol magaddal…
Félreteszem a pálcát, s a jeges vödörből kicsent jégkockával hűsítem égő részeidet. A hűsítés persze csak álszentség: ebben az állapotodban a jeget oly hidegnek érzed, hogy éget. Öledet reflexből elrántanád, lábaiddal kirúgnál…nagyot reccsen az ágy, még szerencse, hogy a támlakeret fémből van. Komótosan, mintha csak radíroználak bebarangolom nyelvem korábbi útja nyomát a jéggel. Kell idő míg megszokod érintését s az okozott érzetet. Arcizmaid nem titkolják, megkönnyebbülsz mikor elveszem az igencsak összement jégkockát érzékeny kelyhedtől, s kiveszem szádból a pecket. A jég helyére kezem két ujja kerül: masszírozásuk kellemesen feledteti mind a pálca mind a jég okozta érzeteket. Ismét kezdesz felhevülni…bár szükség nem lenne rá, én mégis rácsempészek szirmaid belső felére egy kis síkosítót. Előbb egy, majd kis idő múlva még egy ujjam csatlakozik a kelyhedben kalandozó társaik mellé.
„- Mindjárt – ujjongsz magadban – „mindjárt…mindjáááágghhh”, adod ki a félszót magadból ahogy csattan a kezem szirmaid közt. Lábaid elég egyértelműen rándulnak befelé.
„- Nah, látom alakul az arcod” – mondom – „de még közel sem vagy olyan nedves, mint kedvenc nadrágom a ténykedésed után” – súgom a füledbe, majd lágyan csókolózni kezdek veled…közben a kezel le-lecsap öled legféltettebb kincsére. Csókomat a nyöszörgések közepette csak ímmel-ámmal viszonzod.
Szeretek így játszani veled: egyik oldal felől lágyan, másik oldalról keményebben közelítve. Hatalmasat sóhajtasz a számba, én ajkaid mögé fúrom nyelvem, miközben három ujjam ellentmondást nem tűrve beléd hatol. A lepedőn hagyott jégmaradvánnyal…szinte az örökkévalóságig szívod befelé a levegőt : alattam fekve hátad ívbe feszül, szinte hozzám préseli kidomborodó mellkasod.Mindkét oldalról megmozgatom magam benned, mire te hol megfeszülsz, hol elernyedsz, egyre gyorsabban váltakozva.
Lassan kezdem én is elveszíteni az önkontrollomat, látni érezni akarom, hogy a csillagokig repítem lelked. De még nem, még nem könnyeztél érte eleget.
Megtörlöm izgalmadtól csillogó kezem, s hallod, ismét motoszkálok a kellékeim közt. Nem telik el csak pár pillanat – te mégis hosszú perceknek érzed – s feneked elérhető részét simogatni kezdem kedvenc lovaglópálcám fejével.
Panaszosan nyögsz, nem erre vágysz most, majd csak kibököd halkan:
„- Kérlek…szeretnélek érezni.”
„- Sajnos ott, ahol most én kívánlak” – felelek, s megkocogtatom finoman a még mindig benned lévő plugot – „ott most épp vannak…”
Csalódott nyögés a válasz, mire én elkezdelek végigpaskolni a ágy felől felfelé…feneked, combjaid…s szirmaid is kapnak párat. Minden egyes csapást, tested egyre erősödő rándulása kísér. Öled, arcod a téged ért érzetek hatására nedvességben úszik. Most jött el a pillanat, döntök, miközben azon kapom magam, hogy ütlegelésed közben magam felé hajlik a kezem.
Halk jellegzetes hanggal csusszan a zippzár, a lovaglóm melletted landol. Két tenyeremet két combod közepén érzed, magamat pedig végre magadban. Türelmetlenül tolod rá magad lehetőségeidhez képes ágaskodó részemre. Ajkad ajkamat keresi miközben rád hajolva kikattintom a karabinereket. Kiszabadult lábaid mint a ragadozó héja szárnyai csapnak derekam köré: most már nem eresztesz.
Körém fonva magad hajszolsz bele felhúzott lényed diktálta tempóba…fel egészen a csillagokig…