süti 6. - a desszert

Lehuppanok az ágyra, előszedegetem a holmim a táskámból, a ruháimat beteszem a polcos szekrénybe. Ebben a szobában is minden fából van, fenyőfából, ha jól sejtem. A több garnitúra csipkecsoda fehérneműmre pillantva megállapítom, hogy ezeket is kár volt elhozni. Végül leballagok a lépcsőn és irány az ebédlő...de ott nincs senki. Meghallom a hangját kintről, így kilépek a verandára, ahol is megterítve vár egy asztal, A már az asztalnál ülve épp egy üveget bontogat.
-Gyere, ülj le, kipakoltál?
-Igen.
-Tetszik a szobád?
-Ó, persze! (ehh)
-Örülök.
-Örülök, hogy TE örülsz (kabbe).
-Mi a gond?
-Semmi.
-Akkor együnk! Szedj nekem légyszíves a sültből, fel van vágva.
-Milyen sült ez?
-Vaddisznó. L készítette, csak ki kellett venni a melegentartóból. Most bontottam hozzá kökénylekvárt. Kanalazz a sült mellé belőle egy kicsit.
Szedek neki és magamnak, némán eszünk, a sült isteni, a lekvárral egyenesen ízorgia. Lopva lesem őt, ő pedig a fél szemét rajtam tartja és ettől baromi zavarba jövök. A két kutya fenékriszálva lesi, hátha nekik is jut valami.
-Ízlik?
-Igen.
-Remek.
Én hamarabb befejezem az evést, mint ő, meredt bámulásba kezdek magam elé. Külön szoba....ehh!
-Szedd le légyszíves az asztalt. A konyhában ott a mosogatógép, csak pakold oda be a mosogatnivalót, a többit csak hagyd a pulton.
Némán szedem le az asztalt és behordok mindent a konyhába. Aztán a pultnak támaszkodom, keresztbefont karokkal gondolkodom el, most mi legyen. Mondjam neki meg, hogy nem akarok külön szobát? Vagy törődjek bele? Vagy este magamra veszem az egyik csipkecsodát és csábítsam el? Na nem...a külön szoba az külön szoba...ő akarta így!
A hangjára figyelek fel, a konyhaajtóban áll.
-Gyere ki a verandára, már nem sokáig tudunk kint lenni, itt korán hűvös lesz.
-Megyek...
Kiülünk, én azzal a döntéssel, hogy nem szólok semmit. Már nem is érdekel az egész szoba-ügy...
- Nos, hogy érzed magad?
- Jó volt a kaja. Jól laktam.
- Örülök. És egyébként?
- Remekül! Szép itt minden.
- Hm. Tehát minden rendben van?
- Ó, persze!
- A szemembe is elmondanád, hogy jól érzed magad és minden rendben van?
- Tessék?
- Nem nézel a szemembe, miközben azt mondod, minden okés. Miért nem?
Felcsattanok.
- Te most miért piszkálsz? Azt mondtam, hogy minden rendben, és úgy is van! Hagyj már ezzel!
- A hangerődből vegyél vissza. Egyszerű dolgot kértem. Vagy nem?
- De!
- A feladat adott. Tehát?
- Minden rendben, na!
- A szemembe mondd!
Elveszítem minden nyugalmam, és felé fordulva szinte üvöltöm:
- Minden kurvára rendben van! Most felmegyek a kurva KÜLÖN szobámba, mert kurvára fáradt vagyok! Ahogy kimondom, meg is ijedek...ezt nem kellett volna, basszus!
- Menj, pihenj csak....mondja mindezt mosolyogva.
Nem erre a válaszra számítottam, de most már végig csinálom. Berohanok sértődötten, kettesével szedem a lépcsőfokokat és magamra zárom a szobám ajtaját. Igen, bezárom, ide aztán jöhet vigasztalni, meg csalogatni, nem jut be! Adok neki max 1 órát, itt fog kopogtatni, haha, de hiába! Ruhástól fekszem az ágyba hanyatt. Na, csak várnom kell egy kicsit, most kiderül, mennyire vagyok fontos neki...megbánja még ezt a külön szobát! Mosolyogva fekszem...hm, talán vállon is veregethetném magam. :)
Az első egy óra hamar eltelik. Nna, már hamarosan jön....
Második óra...nem mondom, nem siet...
Harmadik óra...nem jön. Ne is jöjjön, nem érdekel!
Negyedik óra...kezd sötétedni. Francba...nem jött. Már nem is fog. Hülyét csináltam magamból. Cirkuszoltam. Kiabáltam. Meg kellett volna mondanom neki rögtön, hogy mi bajom van. Egy idióta vagyok. Most mit csináljak? Haza akarok menni...ehh, dehogy akarok. Összeszedem magam, és elindulok. Lebotorkálok a lépcsőn.
A nappaliban ül, a kandallóban ugrálnak a lángok a fahasábokon. Olvas. Megállok a nappali ajtajában. Felnéz a könyvből, majd komótosan összecsukja és a térdére fekteti. De nem szól semmit, csak néz. Magamon érzem a tekintetét, nem látom, mert a padlót bámulom. Huhh, mondanom kellene valamit...vagy mondjon már ő valamit! De nem mond...csak néz.
Megérzem, hogy most először nem fogja megkönnyíteni a dolgom.
-Bejöhetek?
A válaszra hiába várok. Felnézek. Bólint egyet. Az arcáról nem tudok kiolvasni semmit.
Bátortalanul belépek a nappaliba.
-Mondani szeretnék valamit. Semmi reakció, csak az átható nézés. Gyengül a lábam...és a lelkem.
- Szeretnék...bocsánatot kérni.
- Hallgatlak.
- Sajnálom a hisztit...és a kiabálást. - Ühüm. Más valami?
- Van.
- Figyelek.
- Nem tudom elmondani.
- Akkor ne mondd. Fejezd ki másképp.
Nem tudok tovább küzdeni magam ellen. Térdre ereszkedem. A könnyeim között sandítok fel rá. Mosolyog, miközben feláll és odalépked elém. A kezével felemeli az állam.
-Már vártalak. Nagyon rég óta.

-vége-