Kölcsönfiúk 2

Az egyetemi tanév kezdetet előtt rám írt ismerősöm, s megkérdezte: részemről minden rendben van-e. Megnyugtattam, hogy minden oké. Várom a fiukat.
Arra is kíváncsi volt, megbeszéltünk-e mindent a srácokkal.
Kérdeztem tőle, hogy mire gondol?
Elmondta, hogy a fiúk őszintén beszámoltak neki beszélgetésünkről. Azt sem titkolták, hogy megkértek arra, legyek a mostani gazdájuk helyett domjuk. Megkérdeztem tőle, hogy mennyire szokott kemény lenni a fiúkkal. Felvilágosított szokásos játékaikról. Biztosított arról, hogy nem haragszik ha kölcsönveszem a fiúkat, és subjaimként kezelem őket. Ő lemond róluk teljesen arra az időre, ameddig itt vannak... Aztán majd utána minden kiderül.
Kérdezte, hogy szeretnék-e beszélni most a fiúkkal. Ott vannak éppen nála búcsúlátogatáson.
Kértem, hogy valamelyiket engedje oda a géphez.
Egy rövid idő múlva rám köszönt a fiú, akivel a múltkor beszélgettem.
- Péter vagyok, de itt van Tamás is, a barátom.
- Minden rendben van? Már tudjátok, hogy mikor érkeztek?
- Az biztos, hogy pénteken érkezünk mert hétfőn van az évnyitó. A délutáni vonattal jövünk. Azért jövünk pár nappal korábban, hogy egy kicsit ismerkedjünk.
- Rendben. Add vissza az uradat!
A domjuk ült újra a géphez. Megnyugtatott, hogy nagyon rendes két fiút küld hozzám. Nem lesz velük semmi bajom. Már jól megnevelte őket. Lelkükre kötötte, hogy legyenek engedelmesek, jól viselkedjenek nálam.
Megegyeztünk, hogy rendszeresen tartjuk a kapcsolatot. Beszámolok neki a fiúk viselt dolgairól.
Kérte, hogy legyek kemény és szigorú velük.

Pár nap múlva megjelent levelezésemben Péter levele, amiben megírta érkezésük pontos időpontját.
Válaszomban megígértem neki, hogy várni fogom őket az állomásnál. Nem megyek ki a peronra. Az állomással szemben fogok parkolni. Megadtam kocsim márkáját, színét, rendszámát.

A megadott napon kimentem az állomáshoz. Vonatuk pontosan érkezett.
Kíváncsi voltam, hogy milyen srácokkal hozott össze a vakszerencse.
Figyeltem az érkezők áradatát. Megpróbáltam kitalálni, hogy melyikek azok a sok érkező közül, akik hozzám jönnek.
Ilyenkor tanév kezdete előtt rengeteg fiatal érkezik városunkba. Többen a buszmegállóban várakoztak, mások elindultak gyalog a városközpont felé.
Az állomás kijáratától pár lépcső vezet le a járdaszintre. A lépcső tetején megállt két nagyon helyes srác csomagokkal megrakodva.
Gondoltam: No! Ez a kettő jöhetne...
A két fiú tétován nézett szét a téren, és felfedezték nem messze álló kocsimat.
Mosolygós arccal elindultak felém.
Nem szálltam ki ki a kocsiból, de én is visszamosolyogtam.
Oda léptek mind a ketten a nyitott ablakom mellé, és bemutatkoztak. Ők azok, akiket ismerősöm ajánlott be hozzám.
Mondtam nekik, hogy rakják be a csomagjaikat a csomagtartóba, és üljenek be a kocsiba.
Amikor elhelyezkedtek, nyújtottam a kezemet. Bemutatkoztam nekik.
Kértem őket, hogy ne magázzanak. Én azt nem szeretem. Szólítsanak úgy, ahogy mások neveznek, Lacinak.
Indítottam, s kigördültünk az állomás előtti térről.
Ameddig nem értünk el a házamig, nem beszéltünk egymással.
Távirányítóval kinyitottam a garázskaput.
Betolattam. Amikor kiszálltunk a kocsiból, a srácok megfogták a csomagokat. Mutattam nekik az utat a lakásba.
Bevezettem őket a szobájukba, amiben két ágy, szekrény, íróasztal volt minden berendezés.
Érdeklődve néztek szét. Kinéztek az ablakon, ami egy kis kertre nézett. Benéztek az ide tartozó külön mosdóba.
- Köszönjük szépen... Jó lesz itt nekünk. - szólalt meg az egyik.
- Frissüljetek fel, aztán gyertek be hozzám!