Szeánsz előtt

Szeretem azokat a napokat, amikor Uramhoz készülök szeánszra, sőt ezeket a napokat szeretem a legjobban.
Reggel ébresztő sem kell, hiszen annyira várom a pillanatot, hogy ott lehessek, hogy vele lehessek, hogy magamtól ébredek hajnalban valamikor.
Imádom ilyenkor a készülődést, a gyors reggelit, a zuhanyt, a folyamatos mosolyt az arcomon.
Érdekes módon ezeken a reggeleken teljesen nyugodtan teszem a dolgom, hiszen tudom, hogy nemsokára "hazaérkezem", ezért boldogság járja át a lelkemet.
Ezen a csütörtöki reggelen sem volt ez másképpen, gyönyörű napra ébredek.
Hamar összekapom magamat, beülök a kocsiba, és indulok is. Elmaradhatatlan kellék a zene, jó hangosan, megnyugtat, ellazít, segít gondolkodni. Szeretem, amikor az idős nénikék, és bácsikák megbotránkozva belesnek az autómba, szinte megvetően néznek rám.
- Ha tudnád, kedves nénike, hogy hova tartok, és mit fogok csinálni, akkor lennél csak megbotránkozva. - gondolom magamban, és elmosolyodok.
A belvárosba tartok, nem szeretem a reggeli forgalmat, azt meg végképp nem, hogy alig tudok leparkolni.
Még egy kört tennem kell, dugig van a parkoló. Messze tudok csak megállni, így elég sokat kell sétálnom, de nem baj, nagyon szép idő van, és van még majdnem 20 percem a megbeszélt időpontig.
A ház mögött van egy pici park, oda sétálok, leülök az egyik padra, és várok. Nyugalom jár át, egyáltalán nincs bennem sem feszültség, sem izgulás, se semmi. Csak megpihenek egy kicsit, de amint az órára pillantok, indulok is, hiszen egy percet sem késhetek.
Kereken 10:00-kor felcsengetek a kaputelefonon, pár másodperc múlva Uram szó nélkül kinyitja. Magabiztosan belépek az ajtón, majd a lifthez lépek. Megnyomom a 8-as gombot, gyorsan végignézek magamon, elborzaszt amit látok. Egy elegáns nő, magassarkú cipő, fehér ceruzaszoknya, kék selyemblúz, konty. Minden nap ez a rohadt jelmez, de ez nem én vagyok, vagyis én vagyok, azaz én, amit a társadalomnak mutatnom kell, amit elvárnak, mert meg kell felelnem az embereknek. Hatalmas álarc van rajtam, egy komoly, távolságtartó nő személyében. Elgondolkozom, hogy a nyakörv, és a csuklópántok mennyire jobban állnak a meztelen testemen. Milyen jó is lenne, ha tele lenne a szekrényem velük, ha nem kéne álarcot viselnem minden alkalommal amikor emberek közé lépek, ha az lehetnék 24/7-be, aki igazán vagyok a lelkem mélyén.
Elfintorodom ezeken a gondolatokon, ha tovább menne a lift, ott helyben lerángatnám magamról ezeket a ruhákat, de megérkezek, kilököm az ajtót, és kilépek rajta. Egyenesen Uram bejárati ajtaja felé haladva, ami már nyitva áll, így lehetőségem van azonnal átlépni a küszöbét. Azt a küszöböt, ami megváltoztatta az életemet. Amit, ha átlépek, akkor lehull az álarcom, előjön az igazi énem, mert azonnal egy engedelmes, alázatos, odaadó, ribanccá változom.
Megpillantom, ott áll...
Pár másodperc alatt lesütöm a szemeimet, lehajtom a fejemet, letérdelek, és kezet csókolok neki. Minden alázatot beleadva, éppen úgy, mintha utoljára tehetném...