süti 5. - az erősebb megeszi a gyengébbet?

Megállunk a másik autó mellett. "A" kiszáll, a két magyar vizsla csaholva-farokcsóválva üdvözli, úgy ugrabugrálnak körülötte, mintha régi ismerősüknek örülnének. Egyenesen a kalapos emberhez lép, barátságosan ráznak kezet, majd beszédbe elegyednek. A kalapos néha be-benéz az autóba, közben kedvesen meglegyinti a két ugrabugra kutyát, de ők továbbra is örömtáncot járva rohangálnak az autó és a veranda között, mutatva a két férfinak, hogy bizony, az autóban még van valaki! Úgy érzem, az autó az utolsó menedékem.
Hirtelen A lelép a verandáról egyenesen az autó jobb oldala felé indul, és kinyitja az ajtót.
-Gyere, szállj ki, bemutatlak.
-Ööö, oké.
Kiszállva az autóból azonnal hűvös, de harapnivalóan tiszta levegő csap arcon, libabőrös leszek azonnal, de hogy a levegőtől vagy az izgalomtól, nem tudni. Bátortalanul lépnék, de a két kutya azonnal támadásba lendül, a lábamat taposva szimatolnak körbe-körbe. A kalapos ember halk füttyszóval hívja őket magához, A pedig megfogja a kezem, rámkacsint és már indulunk is a veranda felé. A kalapos ember barátságosan mosolyog rám.
-M, bemutatom neked L-t, ő nagyon jó barátom és ő a vadászház gondnoka. L, ő pedig M, egy nagyon kedves ismerősöm.
Kezet fogunk, sziá-zunk, miközben ő furcsán somolyogva szorítja meg a kezem, majd A-hoz fordul.
-Akkor én el is indulok. A hűtő tele van, készítettem be fát a kandallóhoz, ha bármire szükségetek van, hívj. Érezzétek jól magatokat!
Ezzel el is indul a másik autóhoz, A kíséretében, aki barátságosan hátbeveregeti a kalapost, mielőtt az beszállna az autójába és elindulna.
-És a kutyák? Azok idetartoznak?
-Igen. A kutyák idetartoznak. Az enyémek. Pipacs és Boróka.
A két kutya a nevük hallatán felpattan, és olyan farokriszálásba kezdenek, hogy az egész testük rázkódik.
-Kicsit szeleburdiak, de még fiatalok, sokat kell velük foglalkozni.
-Sokat jársz ide?
-Ahogyan az időm engedi.
-Gondolom, nem olcsó ezt a hatalmas házat kibérelni.
-Bérelni? Ezt nem lehet kibérelni.
-Nem? Akkor kölcsönbe kaptad?
-Haha! Dehogyis. Az enyém.
-Ööö, értem.
-Gyere, menjünk beljebb. -kezében a csomagjainkkal előremegy és pedig ámulva-bámulva lépek be a házba. Pici előtér után egy hatalmas nappali fogad. A falakon képek, festmények, erdőkről és annak lakóiról, rókák, őzek, baglyok, vaddisznók. Az első rémületet a trófeák jelentik. Egykoron élő őzek kifehérített koponyái, kisebb-nagyobb aganccsal sorakoznak a falakon. A kandalló felett egy preparált vaddisznófej üveges szemei merednek a semmibe. Megtorpanok, amikor meglátom.
-Nyugi, nem harap.
-Tudom...
-Nem tetszik?
-Hát nem...szegényke...
-Ez az élet rendje Kicsim.
-Tudom...
-Gyere, körbevezetlek.
Végigjárjuk az alsó szintet, nappali, ebédlő, konyha, fürdőszoba, és két szoba. A felső szinten fürdőszoba és három szoba. Minden bútor fából, mindenhol képek a falon és különféle sípok, vadászkürtök, állatok bundái. Minden zuga a háznak azt juttatja eszembe, hogy az erősebb győz a gyengébb felett. Hogyan is mondta? "Ez az élet rendje, Kicsim". Vajon az én "trófeám" is kikerül a falra?
Gondolataimból a hangja ránt vissza:
-Ez lesz a szobád.
És ezzel szélesre tárja az egyik fenti szoba ajtaját. Micsoda? Az én szobám? Azt hittem, hogy együtt...hogy végre együtt...Csalódottságomat elrejtve megköszönöm, és belépek a szobába. Szép és jóillatú szoba. A táskámat behozza utánam, leteszi az ágy mellé.
-Pakolj ki, aztán eszünk valamit.
És ezzel magamra hagy. Kibámulok az ablakon...gyönyörű, harsogó zöld vidék. Mégsem örülök...külön szoba. Sértődöttség kezd rajtam úrrá lenni...na jó, én nem fogok neki könyörögni, az biztos!