süti 4.- avagy mi ez? mézeskalács házikó?

Csak ülök és nézem ezt az embert. N.A pénzügyi tanácsadó és Buddha földi helytartója. Van valami megmagyarázhatatlan erő ebben a pasiban. Nyugodt, türelmes, kedves, humoros és igen...határozottan határozott. Én meg ülök vele szemben, a kétlábonjáró idegbaj és bizonytalanság. Mit akarhat egy ilyentől?

A találkozásaink A-val rendszeressé váltak. Séta, ebéd, kirándulás és sok-sok beszélgetés. Ha feszült voltam, megnyugtatott. Ha szomorú voltam, felvidított. Mindig pontosan tudta és érezte, mire van szükségem. Lassacskán azt éreztem, nélküle levegőt sem kapok. És igen...szóba került időnként a fizikai kontakt is. Ő nem erőltette, rámbízta. Napról napra jobban száguldott a vérem...igen, vágytam rá. De hogyan mondjam meg neki? Mit mondjak? Célozgassak? Vagy mondjam meg neki egyenesen? Készen állok én arra, hogy átadjam magam egy domináns hímnek? Neki!
Aztán jött egy hosszú hétvége. És egy meghívás tőle. Töltsük együtt, az én dolgom csak annyi, hogy készüljek el szombat reggel 9-re. Izgatottan kezdtem pakolászni a ruháimat az indulást megelőző estén, közben próbáltam elképzelni, milyen lesz az első együtt töltött éjszakánk. Vajon fogok neki tetszeni? Vajon le fog támadni? Vajon gyengéden vesz majd birtokba? Vajon átölel majd utána?

Persze éjjel egy percet sem aludtam, az idő ólomlábakon vánszorgott. Közben az izgatottságom némi félelemmel is keveredett. Reggel 9-kor pontban megállt az autója a ház előtt. Mosollyal az arcán pakolta a csomagtartóba a táskáim, közben én bátortalanul ülök be a kocsiba. Magamba temetkezem, úgy érzem, mindent eldöntő hétvége előtt állok. Elmélázva hagytam, hogy vigyen, pedig nem tudtam pontosan, hová megyünk. Töprengéseimből néha azt zökkentett ki, hogy jobb kezével megragadta a bal kezem, és bátorítóan rászorított, miközben rámvillantotta egy pillanatra a mosolyát. Aztán kezét visszatette a kormányra, a szemeit meg az útra, és hagyott főni a saját levemben. Mire észrevettem, kiértünk a városból, és száguldottunk egy autópályán az ismeretlen felé. A tájjal együtt suhannak az én gondolataim is. Közben
"semmiségekről" beszélgetünk, benzinárak, időjárás, társkeresés, gyerekkori emlékek. Pont olyan témák, amelyek közben a saját kis világommal törődhettem.
Az autópályáról autóútra fordultunk, egyre gyérült a forgalom. Óvatos kérdésemre, hogy hova és meddig megyünk még, csak annyi volt a válasz, hogy "nyugalom, nemsokára ott vagyunk". A táj közben igencsak megváltozott az induláshoz képest. Dimbesdombos vidék, szarkaláb és pipacs mindenfelé, mintha csak vetve lenne, pár kilométerenként bekerített gyümölcsös kertek. És egyre több fa. Mintha mezőből erdőkké változna a táj. Aztán lefordultunk az útról, egy másikra. Be a fák közé! Te jó ég, hová megyünk? Mintha csak ráérezne a döbbent és értetlen ijedtségemre, megfogja a kezem, majd megcirógatja az arcom, és visszafog a kormányra. Lassú zötykölődésbe fogunk a rossz úton. Pár kilométer után valami kezd kirajzolódni a fák között. Egy ház. Egy hatalmas ház, fakerítéssel körbevéve. A nyitott kapun begördölünk. Két kutya szalad elénk, csaholva-farokcsóválva ugrálnak az autó körül. Az udvaron még egy autó áll. A ház fedett verandáján pedig ácsorog egy férfi, kalapban, zöld ruhában. Mintha csak várna. Ránk.
(folyt.köv)