A rabnő II.

Remegett a félelemtől, ahogy elindult pórázon vezetve, mint egy… Igen, be kell látnia, hogy itt ő nem több, mint egy kutya, egy használati tárgy. Csak abban bízhat, hogy még így is jobban jár, mint robotoló társai. Ugyanakkor tarkótájt az a kis bizsergés, ami lefut a hasán keresztül egészen az ágyékáig azt jelzi, hogy a félelem mögött valami egészen más érzés is ott bujkál.
Az őr sanda, titkos kis pillantásai amik a tökéletesen meztelen testét firtatják még nem tapasztalt izgalmat hordoznak. Felszegett fejjel, dacosan követi a vár zegzugos folyosóin és termein keresztül.
Valahonnan mély, öblös énekhang zendül, és ők egyenesen abba az irányba tartanak. Ismét megremeg, a helyzet kiszámíthatatlansága elbizonytalanítja, s egészen elmossa az iménti büszkeséget, amit kis időre a póráz másik felén lévő férfi egyértelműen elismerő pillantásai okoztak.
Egy ajtóhoz érve az őr lassít, majd megáll és bekopog. Nem nyílik azonnal és válasz sem érkezik, csak az énekszó marad abba néhány minutumra, majd mintha mi sem történt volna, tovább énekel. Ők pedig csak várnak. A lány már nem tudja követni mennyi idő telik el, talán fertályóra, talán kettő. A talpa már fázik a csupasz padlón, bőre is borzong, libabőrös lesz. Hosszú, szőkésvörös tincsei csak a vállát melegítik. Időtlenül sokára végre nyílik az ajtó, s ő fellélegezve mégis görcsbe ugró gyomorral várja sorsát.
A nyitott ajtóban a vár ura áll, éjkék, nehéz brokátköntöst visel, a pórázért nyúl és befelé kezdi húzni a lányt. Az őr fejet hajtva távozik.
Lesütött szemmel lép a szobába, nem mer felnézni, a félelemtől összeszorult torkán egy hang sem tudna kijönni. Emlékezteti magát, hogy ő választotta, hogy idejön, most mégsem nyugtatja meg a gondolat.
-Drágám, kinyithatod a szemed, itt a meglepetésed.
Az öblös hang nem hozzá beszél, mégis a nem is neki hangzó nem is parancsnak engedelmeskedve, vagy csak a kíváncsiságtól vezérelve, de felemeli a pillantását. Középkorú, gyönyörű nő áll vele szemben. Sötét haja és világos bőre van, ajkait erős vörös festék emeli ki, pillantása tüzes, parancsoló. Sötét fűzőt visel, mely kiemeli dereka karcsúját és kebleinek gömbölyded halmait, apró alig-szoknya takarja csípőjét, alóla kilátszanak a harisnyatartó pántjai, a combharisnya csipkeszegélye. Félelmetesen magasnak tűnő tűsarkú cipő koronázza öltözetét.
Ajándéka láttán felsikkant örömében aztán hűvös pillantással a férje felé fordul.
-Köszönöm, Drágám. Igazán kellemes meglepetés.
Hangszíne csak a második mondat végére lesz melegebb, gyengédebb, ám a tekintete közben a lányra vándorol és mohón issza testének látványát.
-Irene lesz a neve…
Jegyzi meg szinte szórakozottan és lassan közelebb sétál, míg a póráz a vár urának kezében marad.
Irene - mindegy, hogy ki volt korábban - egészen zavarodott most. Ő a vár urát akarta szolgálni, ő egy férfit képzelt, gondolt és most mit keres itt egy nő és mit akar tőle? A meglepettség és a rémület döbbent keveréke kiül az arcára, s ez láthatóan tetszik a hölgynek. Egészen közel lép, érintésre emeli a kezét, de Irene ösztönösen elhúzódik. Soha nem érintette még nő a testét.
Lassan hátrál, de csak egyet léphet és a póráz megfeszül, ugyanakkor hatalmas pofon csattan az arcán.
-Hogy merészeled!? Amíg nem kapsz rá engedélyt nem mozdulhatsz meg, megértetted? Innentől csak azt teszed, amit mondok…
A páni félelem, amit a pofon és az élesen csattanó hang okozott a maradék erejét is elveszi. Aprócska bólintással jelzi, hogy megértette, ám az Úrnő nem elégedett.
-Megértetted!? Halljam…!
Egész testében remeg, vacogó ajkait nehezen nyitja, s csak valami rekedtes, elhaló hang hagyja el azokat.
-Igen, megértettem…
Újabb hatalmas pofon csattan, most a másik oldalról.
-Igenis, Úrnőm! Ez a helyes válasz!
Irene azt érzi, hogy térdei menten összerogynak, hogy inkább meghalna,mintsem ezt kelljen tovább elviselnie. Azt hitte ő balga, hogy ágyasa lehet a vár urának és ha ügyesen teszi a dolgát, akkor…
Minden maradék erejét összeszedve vesz egy nagy levegőt és halkan, mégis hallhatóan kimondja:
-Igenis, Úrnőm!
Lesüti a szemét és várja a következő pofont, a következő felcsattanó parancsot, ám az elmarad. Az Úrnő halványan elmosolyodik.
-Rendben. Majd lesz ez még jobb is.
S az imént pofont osztó kéz, most gyengéden simít végig az arcon, a haján, majd az ajkain. Kedvtelve nézegeti a hamvas bőrt, az üde fiatalságot, száját kitátatva ellenőrzi fogait, megpaskolja és belecsíp az arcába.
-Bájos és egészséges. Igazán lekötelezel kedvesem, nagyszerű ajándék.
Láthatóan elégedett az Úrnő. Tovább vizsgálódik. Felemeli az állát, végighúzza ujjait a nyakán, a mellén, majd meg is markolja azokat, jobbról-balról vizsgálgatja, végül erősen megcsípi és megcsavarja a bimbókat. Irene nem mer tiltakozni, de a szégyen és a kéjes fájdalom bőrpírt varázsol arcára, légzését pihegéssé gyorsítja. Az Úrnő pedig nem ereszti a bimbóit, csak csavarja és húzza és szorítja… Irene már ugrálna fájdalmában, lökné el a kezét, de nem meri, csak tenyerébe vájja körmeit, úgy szorítja ökölbe a kezét. Végül nem bírja tovább és felsikolt. Az Úrnő felnevet, elereszti bimbóit és melleit két oldalról felváltva pofozza néhányszor.
Belemarkol a derekába, talán azt vizsgálja, mennyire húsos? De elégedett lehet az eredménnyel, mert tovább simítja keze a csípőt és lecsúszik a szeméremdombra. Erősen markol bele.
-Ügyes munkát végeztek, szép sima lett a bőröd.
Ujjai váratlanul csúsznak be a vágatba és a lány zavarában összeszorítja a lábait. Abban a pillanatban rájön, hogy óriási hibát vétett, de már nincs mit tenni. Ijedtében hebegni kezd.
-Bo-bo-bocsánat, elnézést… É-é-én… Én ne-eem…
-Hallgass! Ennek már következménye lesz…
Kúszik a hangjába valami buja remegés és vár ura is szélesen elmosolyodik. Most ő következik, tudja jól. Irene csuklóira bilincs kerül és a szobában lévő hatalmas asztalra hasaltatják, majd rögzítik kezeit és lábait is. Az Úrnő a férje kezébe adja a korbácsot.
-Kezdetnek huszonöt elég lesz…

Folyt. köv.