egy újabb első

Én ülök, Ő is. Én a földön, Ő a fotelban. Köztünk egy méter távolság, de lehet, hogy kettő. Én reszketek belül, Ő is pulzál, de Ő nyugalmat. Belebújok önmagamba, mindenhol félelem és reszketés, talán pici vágy. Vártam erre a pillanatra, kósza ábrándokban többször átéltem, de most mégis erősebb az ijedtségem minden vágyódásomnál. Talán...talán fel kellene állnom és elfutni. De valami láthatatlan erő fogva tart. Igen, itt vagyok, erre vártam-vágytam, de most mégis ijesztő a valóság. Itt vagyok NÁLA! Testet öltött végre a betű és a hang.
Csendesen búgó hangja zökkent ki: "Jobban vagy?" Nyitnám a szám, de nem jön ki hang a torkomon. Bólintok egyet, pedig nem vagyok biztos abban, jobban vagyok e. "Ülj közelebb".
Araszolok egy kicsit közelebb hozzá, aztán visszabújok magamba. Hamis biztonság érzet, legalább ez lenne, de az sincs. Pedig bebújtam magamba, úgy teszek, mint aki nincs is ott. Üldögélek, üldögél. Próbálok odafigyelni az össze-vissza módon működő légzésemre, közben bámulom a zokniba bújtatott talpam, futtatom a szemem a zokni csíkjain fel és alá. Kapaszkodom ebbe a látványba, hogyan váltogatják egymást a zöldek. Fel sem fogom, hogy így menekülök abból a helyzetből, amiben vagyok. A nyugodt hang megint kizökkent: "Jobb a helyzet?" Csak bólintok, meg sem próbálok megszólalni...nem merek. "Gyere akkor közelebb". Közelebb csusszanok, megpróbálok még kisebbnek látszódni. Visszamenekülök a zoknim csíkjaiba. De a látóteremben már az ő lábai is ott vannak. És a rezgései...azok egész egyszerűen körbevesznek. A légzésem lassan szabályossá válik, de még mindig a zoknicsíkokba kapaszkodom. Még közelebb ülök. Már egészen közel van, újból rendetlenkedni kezd a légzésem, összébb húzom magam. Az érintése várhatóan, mégis váratlanul érint, a keze a hátamon. Összerezzenek, pár pillanatra teljes a pánikom. Ahogy múlik, felfedezem, nem is olyan rossz ez az érintés. A szemem ráun a csíkokra, átvándorol a lábaira, de csak lopva nézem azokat a lábakat, amikről annyit ábrándoztam korábban. Alaposan szemügyre veszem a lábfejét, nahát, neki is 2x5 ujja van, mint nekem. Egy-egy pillanatra felszalad a szemem a térdéig. És a keze...továbbra is a hátam felső részén, fel-fel sétál a tarkómon, bebújik a hajamba. Nem-nem húzza a hajam, csak mintha bele-bele kapaszkodna nagyon finoman, de határozottan. Egészen kezdek olvadni ettől, a görcsök kezdenek eltűnni belőlem. Élvezem az érintését, ahogy játszadozik a kezével. A félelmem lassan eltűnik, nyugodtan veszem a levegőt, inkább már csak zavarban vagyok kicsit. Mert vágyom. A lábára. Hozzábújni. Ölelni. Szorítani. Simogatni.
Egyszer csak megtörténik. Ölelem a lábát, fejem a térdén pihen, keze a tarkómon játszik. Nyugodt vagyok. Biztonságban vagyok. Boldog vagyok. Mosolygok. Hazaértem.