Smaragdrózsa 17. rész

Valahogy eltelt a nap, Ada olyan tempót diktált, hogy nem nagyon tudott Ákosra gondolni. Azt mindenesetre tudta, hogy hazudni nem fog.
Feldúlt volt. Ákos - jóllehet akaratán kívül – pocsék helyzetbe hozta, Vik pedig a legjobbkor volt mellette. Mi tagadás nem kérette magát. Jött, ő pedig nem állt félre. Valójában nem érezte úgy, hogy ezzel hibát követett el. Túl régóta motoszkált már a gondolataiban ahhoz, hogy most bűntudata legyen, mert megtette. Rendet tett az asztalán indulás előtt, pakolászott a táskájában… a nyakörv… bárhova nyúlt, a kezébe akadt. Bezzeg a telefon, arra nem figyelt. Ez hiba volt, érezte, sőt hirtelen vágyakozva gondolt a retorzióra is. Önkéntelen mozdulattal csatolta a nyakörvet a nyakára… „ ha velem vagy, viselned kell, egyéb alkalmakkor rád bízom a döntést.!” - visszhangoztak fejében Ákos szavai és szemeit könnyek homályosították, ahogy felidézte magában a pillanatot, amikor először simult a nyakára. Fényévnyi távolságnak tűnt…
Felhajtotta zakója gallérját és határozott léptekkel a kocsijához sietett.
Talán Ákos még nem is kereste, talán nem is tudja, hogy milyen hanyag volt. Bárhogy is van, be fogja vallani. Nem fog kapcsolatuk alapjába kis dinamit rudakat rejteni, hogy aztán a legváratlanabb pillanatban robbanjanak, megrengetve a „házat” is. Soha nem hitt a hallgatás jótékony púderfelhőjében. Fájjon a maga helyén és idejében, pont amennyire kell, mint később a nehezen gyógyuló fekély, ami örök nyomot hagy.
Minden piros lámpa egy örökkévalóságit piroslott, legalábbis úgy érezte. Letekerte az ablakot, hogy levegőt kapjon. Tiszta kék volt az ég, melengető a napsütés, az élénk szél jótékonyan kergette el a város bűzeit.
- Hé, kislány! Van egy pórázom, pont illene hozzád! Akarod?
A mellette álló autóból jött a hang, agyoncigarettázott, kellemetlenül reszelős hang, egy középkorú, hízásnak indult paca torkából, aki tömzsi kisujján gyűrűt viselt, szája sarkában most is lógott a cigaretta.
Ada lassan fordította fejét a hang irányába. Nem szólalt meg, csak tekintetét mélyen a humanoid szemébe fúrta. Az átalakulás gyors és látványos volt.
A lámpa zöldre váltott, Ada látta a visszapillantó tükörben, hogy a kocsi mögött áll a sor, türelmetlen dudálással próbálják a bárgyú hökkenetbe dermedt pasast indulásra ösztökélni.
A lány elégedetten nyugtázta, hogy erejéből mit sem veszített.
Otthon már a lépcsőházban érezte a finom illatokat. Eszébe is jutott hirtelen, hogy aznap még egy falatot sem evett.
A kulcs zörgésére Vik az ajtóban termett és már nyitotta is.
- Eszelősen jó illatokat érzek, gondolom te vagy a tettes. – szólt Ada és megölelte a lányt.
- Ne is folytasd, tudom… semmit nem ettél. – szólt Vik, azzal Ada kezébe nyomott egy narancslével teli poharat.
- Ismersz… - lehelte Ada két korty között, miközben a cipőjétől próbált megszabadulni.
A konyhában a kis étkezőasztal megterítve várta, ezt a háló felé rohantában érzékelte. Az éjjeliszekrényen a telefon pont ott volt, ahova előző este tette. Rápillantott. Nincs nem fogadott hívás. Ez még így is rosszul esett neki, hogy hanyag módon nem vitte magával a telefont.
Talán Ákos nem akarta zavarni a munkahelyén… talán nem ért rá… talán már…
- Gyere már, kihűl az étel! – kiáltott Vik.
Visszatette a telefont korábbi helyére és ebédelni indult.
- Hmm… ez fantasztikus, Vik, meg tudnám szokni a gondoskodásod, remélem, tudod.
Apró-cseprő lényegtelenségek megvitatása közben fogyott el az ebéd. Már a kanapén ültek egy-egy bögre kávéval a kezükben, mikor Vik közölte:
- Ákos hívott délelőtt.
Ada kezéből majdnem kiesett a pohár, az ebéd hirtelen furcsa dolgokat kezdett művelni a gyomrában, érezte, hogy minden vér kiszalad az arcából.
- És ezt csak így mondod???? – sikoltotta kétségbeesve.
Vik is letette a poharát, átkarolta a lány vállát. – Semmi baj, ne aggódj, minden rendben!
- Hogy lenne?? Itthon hagytam a telefont, nem ért el, most biztosan dühös.
- Azt mondta…
- Csak nem azt akarod mondani, hogy felvetted????? – Vik, ne kergess az őrületbe!
A lány elmesélte a telefonbeszélgetést, némileg megnyugtatva ezzel Adát.
Hát, legalább Ákos már mindenről értesült. Adának nem voltak kétségei afelől, hogy azt is tudja, szerelmeztek ők ketten…
Nemsokára hat óra. Szorongással teli várakozással szuggerálta a telefont.
Röviddel hat előtt meg is szólalt.
- Itt Ákos.
Ki más lehetne – gondolta Ada –, senki más nem ismeri ezt a számot. Ez csak kettejük forródrótja.
- Uram! – lehelte Ada.
- Nincs sok időm, rövid leszek. Beszéltem a barátnőddel és Judittal is.
Ada érezte, ahogy egy jeges verejtékcsepp araszolni kezd a gerincén lefele. Vagy csak képzelte…
- Menj el hozzám, a dolgozószobában az asztalom fiókjában találsz egy repülőjegyet. Pénteken délután indul a gép. Csak magadat hozd, semmi másra nincs szükségem.
- Igen, Uram.
- Valószínű, hogy addig már nem tudunk beszélni. A reptéren várlak, vigyázz magadra! És ne hagyj ki a gondolataiból, mikor Vikkel vagy!
- Uram…
De a férfi bontotta a vonalat.
Ada úgy szorította a telefont, hogy az ujjai belefehéredtek. Remegő hangon kiáltott Viknek.
- Mondd, ráérsz pénteken délután?
- Hmm?
- Ki kellene vinni a repülőtérre….