A rabnő

Az út végtelenül hosszúnak tűnik. Másfél napja zötykölődik társaival. Fogoly valamennyi, mint ő maga. Hamu, korom, por, kátrány, vér és sár tapadt az arcára, a ruhájára, befedte a bőrét, a légutait, de még a lelkét is. Ajkai cserepesek, a szája és a torka száraz, marja a belélegzett förtelem. Könnyei maszatosra mázolták még a nyakát is, mostanra viszont szemei vörösen égnek. Csuklóját és karcsú bokáját nem is érzi a szorosra húzott kötelektől. Élesen, mintha még nem ért volna véget a csata, fülében élesen ott visszhangzanak a kiáltások, a hörgések és sikolyok, a penge éles suhanása, ahogyan a húsba tép. Emberi húsba…
Csak a rabszolgának alkalmasakat hagyták életben, biztosan csak azért, hogy ezen a nyomorúságos szekéren a mocskos ponyva alatt haljanak szomjan. Persze, túl szép lenne… Csak áltatja magát. Az igazság ennél sokkal, sokkal rosszabb.
Megállnak megint, a ponyva szú ette lukacsain beszűrődő fény szerint még nem jött el az este, akkor miért? A déli pihenőn már túl vannak. Megérkeztek netán? Újra elfogja a rettegés. Kiáltások harsannak, sietős léptek közelednek. A hirtelen beáradó fény elvakítja, hunyorogva dörgöli arcát a durva fához. Erős kezek ragadják meg és vonszolják kifelé, mint egy zsákot, társaival együtt. Még mindig nem lát rendesen és nagyon fáj, ahogy a földre ejti az, aki kiszedte a kocsiból. Fémes hang surrog, idő kell, mire rájön, hogy a lábaikon lévő kötelet metszik el. Bizseregve, majd pokoli kínnal indul újra a vérkeringése. Rémülten, elejtett vad módjára igyekszik körbenézni, úgy tűnik tényleg megérkeztek. A többi kocsiról is pakolják le a zsákmányt, hangos röhögés, disznó viccek szállnak az érkező szellővel, vaskos léptek döngenek, ládák, zsákok puffannak tompán.
Mögöttük széles, mély kőedény, hosszú, mint egy vályú, amiből a disznók esznek. Valaki friss vizet zúdít bele egy vödörből és felszólítja őket, hogy igyanak. A kezük hátrakötve maradt, nehezen tornázzák magukat térdre és vonszolják elgyötört testüket a kőedényhez, hogy kutyák módjára, fejüket a vízbe mártva igyanak, hörpöljenek, mert az életösztön erősebb bármilyen rettegésnél.
Hamarosan vészterhes árnyék vetül az ivókra, nehéz, vasalt bőrcsizma áll meg a kőedény mellett. Még a szemét sem meri felemelni, csak az ivást hagyja abba. Ösztönösen érzi, ezt itt a most vagy soha, az utolsó lehetőség, mielőtt eladják. Aztán rövid, ám annál nehezebb élet vár rá az ércbányában. Esendően ügyetlenül, térden vonszolja magát a csizmáig és hajol rá, csókolja, ahol éri, de megszólalni nem mer. Számít rá, hogy egyszerűen odébb rúgják. Szinte meglepődik, amikor erős, határozott férfikéz túr tarkótájt vörösesszőke, hullámos tincseibe és megragadva azt rántja vissza térdre. Túl erős a szorítás, önkéntelenül engedelmeskedik, hátha csökkentheti a fájdalmat, de a kéz gazdája tudja, mit akar. Gátlástalanul veszi szemügyre a maszatos-mocskos arcot, melyből még a siralmas állapotában is kitűnik a húsos-piros, víztől nedves száj, a szépívű, huncutzöld szempár. A víztől átázott könnyű len anyag dús, formás kebleire tapad, a szoknya gömbölyded csípőt sejtet. Tudja, hogy nincs férfi, aki a bájainak ellen tudna állni és ha már rabszolgaként kell leélnie az életét, inkább szolgálja a vár urát… Dacos, mégis félelemtől reszkető pillantását most lassan, tétován emeli fel. A férfi markáns arcvonásai és deresedő halántéka meglehetősen vonzó. A tekintete viszont nyugtalanítóan kemény, parancsoló. Gyorsan lesüti hát a szemét, mint a kislány, aki rosszat tett és most várja, hogy határozzanak sorsa felett.
-Vigyétek…!
Hangzik a parancs és két oldaláról ragadják meg, talpra állítják, és viszik. A lába is alig ér földet.
A szoba masszív falai és vaspántos ajtaja lehetetlenné teszik a menekülést. Különben, hová is mehetne? Erős várfalak, egy magas torony…. Ennyit látott, de ez is elég volt hozzá, hogy a szökés lehetőségét egyelőre elvesse.
Nem túl nagy a helyiség, és azok, akik idáig hurcolták, most az ajtó két oldalára állnak, őt pedig két másik lány gondjaira bízzák. Egyforma fehér, bokáig érő ruhában vannak, hajuk feltűzve. Egyikük a dézsába csöpögtet valami olajfélét, a másik törölközőt hoz.
Egyikük odalép hozzá és halkan magyarázni kezd. Leveszik a köteleit és meg kell fürödnie. Ha készséges lesz, az előkészületek után kap némi ennivalót is. Úgy érzi, megfordul vele a világ. Borzasztóan éhes, napok óta nem evett, az étel puszta említésére is hajszál híja, hogy nem ájul el… Valahonnan széket kerítenek alá, egy kehelyből friss vízzel itatják, homlokára máris vizes ruha kerül. Hamarosan jobban lesz. Csuklóiról ki tudja mikor vágták le a köteleket, most valaki finoman masszírozza, hogy könnyebb legyen. Gondolkodni is nehezére esik, csak hagyja, hogy sodorják az események. Boldog, mert megmenekült a bányától. Egyelőre legalábbis.
A halk, hívó szavakra önként lép a dézsába és tűri, ahogy finom, gyengéd kezek simogatják, csutakolják egy ronggyal a szennyet testéről, mossák a haját, majd később törölgetik szárazra a bőrét és masszíroznak bele illatos olajat.
Egyikük azt kéri, feküdjön az asztalra. Értetlenül néz, tiltakozik, de a két marcona az ajtó mellől azonnal közbe lép, és a hátára fekve, felhúzott térdekkel, terpeszben bilincselik oda. Az egyik lány kezében éles penge villan, széttárt lábai közé lép. A rabnő testét megfeszítve vonaglik, halálra rémülten sikolt, ám a másik lány a fejéhez lép és magyarázni kezd.
-Urunk azt szereti, ha ott is sima és tiszta a bőröd, mint a hasadon. Nem esik bántódásod, ha engeded… Ha mocorogsz, megvághat.
Bizalmatlan, de kényszeríti testét az engedelmességre és reszketve tűri, hogy széttárt combjai közt újra beszappanozzák. A penge finom csiklandozása azonban feloldja félelmét, és megadóan engedi, hogy megszabadítsák szőrzetétől. Egészen izgalmas érzés, ahogyan a puha, csupasz bőrt eléri az ablakon betévedt kis szellő.

Az előkészületek és a szolíd vacsora után vastag bőrpántot tesznek a nyakára, amire jó másfél méteres láncot erősítettek. Az egyik őr odalép és a láncot fogva rántja meg. Mennie kell…

Folyt. köv.