A láthatatlan kötél / 4.

A selyemsál láttán Adél zokogása hisztérikus őrjöngésbe csap át.
- Kérlek, ne bánts! Nem akarok így meghalni! Könyörgöm, ne fojts meg! – ismételgeti az esdeklő szavait, mintha azok mantrák lennének. Azzal már nem is törődik, hogy magázódva próbáljon hatni rá, felesleges.
Ahogy Máté ráérősen sétál Adél irányába, ösztönösen feszengeni kezd a széken, próbál kitérni az útjából – lehetetlen vállalkozás. Hirtelen a székkel együtt felborul, és hatalmas lendülettel csapódik bele a földet borító finom porba. Könnyei áztatta, a fájdalomtól eltorzult arcán elvegyül a valaha szemeit hangsúlyozó fekete szemhéjpúder és a padló mocska. Arca a padlóba fúródik és tüsszögni kezd a sűrű portól, melyet gyakran megszakít egy-egy mohó lélegzetvétel, ahogy ösztönösen a levegő után kapkod.
Máté nem számított ilyen mértékű ellenállásra, a földön elterülő szék csattanása azonnal magához téríti. Félig őszinte aggodalommal hajol le Adélhoz, tenyerével lágyan megemeli az állát, és hüvelykujjával kitörli szeméből a könnyeket.
- Nyugi! Ha ügyes leszel, hamar túl leszel rajta és elfelejtheted az egészet! – suttogja reménykeltően. Kicsit erőlködve Adéllal együtt felállítja a széket, majd fülsüketítő nyikorgással a fal felé fordítja. A fal síkjából kiemelkedik egy hatalmas, kissé torz tükör, melynek íves oldalait dúsan faragott, kopott keret díszíti. Adél háta mögött állva, a nyakából óvatos, gondoskodó mozdulatokkal söpri ki csapzott haját, mialatt a kezében lévő sál szelíden cirógatja a nő fedetlen vállait.
- Mit is mondtál? Mindent megtennél nekem? – kérdezi gyanakvóan.
- Hamar túl leszek rajta? Min? Mire készülsz? – faggatózik Adél.
Nagyon lassan hiszi el – ha elhiszi egyáltalán – hogy bízhat benne. Abban reménykedik, ha együttműködést tanúsít Mátéval, akkor talán életben hagyja. A tükrön keresztül próbálja felvenni vele a szemkontaktust, azt képzeli, hogy így majd ki tudja fürkészni a szándékait. Máté azonban egy pillanatra sem néz fel, magával ragadja a kulcscsontok völgyeinek örvénye, a nyak izmainak feszülése és a nő bőrét borító szinte láthatatlan pihék selyme, melyeket gyengéden borzol a sállal saját szórakoztatására. Nem megy. A lehunyt szemhéjak nem beszélnek, s a véletlenszerű rándulásuk sem túlzottan bíztató.
Adél nem élvezi a kendő kényeztető hullámait, a bizonytalanság és a félelem érzése jóval erősebb, s nem telik bele sok idő mire újra eszébe jut a halott lány.
- Mindent megteszek, csak szépen kérlek, ne tedd azt velem, amit azzal a lánnyal! – könyörög szipogva, majd a következményektől tartva lesüti a könnyekkel telt szemeit.
- Gondolom mostanra már tisztában vagy azzal, hogy meg foglak baszni, méghozzá nem is akárhogyan! Az, hogy lazítom a sálat a nyakad körül, amikor elájulsz, vagy épp görcsöt kötök rá, azon fog múlni, hogy mennyi küzdelem árán kerül oda. Érthető vagyok? – kérdezi ridegen, miközben Adél hajába markolva a tükrön keresztül kényszeríti ki pár másodpercre, hogy a szemébe nézzen.
Adél beleegyezően, de kicsit vonakodva bólint. Fejét félre biccentve, kissé hátradönti, hogy feje búbja biztonságot találjon Máté mellkasán.
A tükörből tisztán látszik, hogy Máté megremeg, tekintete a pillanat töredékére elhomályosodik, szájának sarka megrándul a felajánlott testrészben rejlő lehetőségek miatt.
Máté az időt húzva kemény szemvillanásokkal térképezi fel a zsákmányát. Az apró kis lábujjak egy magas sarkú, szegecses szandál börtönébe vannak zárva, biztonságukra mind két törékeny boka külső oldalán egy-egy helyes kis csat ügyel. Adél lábainak íve a zsinegnek köszönhetően szinkronban van a szék lábaival, combjai illetlenül enyhe terpeszben helyezkednek el a felcsúszott farmerszoknya alatt. Adél váltakozó intenzitással hullámzó mellkasát egy fekete „death” feliratú spagetti pántos top fedi, mely kacér módon láttatni engedi a melltartója vérvörös pántját.
Kedvenc helyére visszatérve, lassan, szelíden simítja végig Adél kecses nyakát, s finoman megregulázza az útban lévő rakoncátlan hajtincseket. Óvatosan, minden momentumot kiélvezve, művészien tekeri a sálat körbe, hátul keresztezi és egy csúszócsomót köt rá, majd alaposan megigazítja elöl és oldalt, hogy ne legyen rajta gyűrődés.
Adél érdeklődve nézi végig a procedúrát a tükör segítségével, s mikor Máté már a sál két szabad végét a kezei között tartja, tekintetük összetalálkozik. Próbálja megőrizni a nyugalmát, igyekszik egyenletesen szuszogni, hátha ez a ritmus eloszlatja majd a félelmét, de a teste nem engedelmeskedik az akaratának. Verejték kezd csillogni a homlokán, légzése egyre szaporábbá válik, halántékán érzi az ereinek a lüktetését, s mikor elmerül Máté szemeiben, a félelem miatt elakad a lélegzete egy másodpercre.
Máté elengedi a sálat. Az ujjai apró, izgató táncukkal kúsznak fel egyszerre Adél tarkóján a fülei mögött, majd a halántékát útba ejtve ereszkednek le az arcán s az állán összefutnak, onnan ismét különválva simogatják végig részegítő módon a nyakát. Adél gömbölyű melleinek ütemes emelkedése és süllyedése magához vonzza Máté mindkét kezét. Megmarkolja őket, talán a kelleténél kicsit erősebben is, majd mohón visszatér repetázni, még mielőtt a lábai közé guggolna. Tenyere buján szánt végig a combján, a lábszárán keresztül egészen le a lábfejéig, megszabadítva azt a szandál fogságától. Ahogy felegyenesedik, nadrágján jól látható nyoma van az izgalmának. Adél kezeit magabiztos, gyors mozdulattal a szék háttámlája mögé bilincseli át – zsibbadásukon nem túl sokat enyhítve. Mögé lépve ujjaival ismét az arcán játszik, de ezúttal a sál vonalát követi s türelmetlen kezei hamar megtalálják a végeket. Oda hajol Adél bal füléhez és belesúgja:
- Nyugi! Nem lesz baj!
Érzelemmentes hűvös tekintetét Adél riadt szemeibe fúrja, s a sál lassan, de megállíthatatlanul szorul össze a nyakán.
Adélon egyre inkább elhatalmasodik a pánik, akaratlanul is forgácsolni kezdi bilincsével a szék háttámláját a szabadulás reményében. Ahogy fogy a szervezetéből az oxigén, olyan mértékben kapkod a levegő után, mindhiába. Artikulátlan hangok, hörgések törnek utat maguknak a torkából, melyek hamar néma tátogássá érnek. Kidülledt szemeivel megtörten követi az eseményeket végig a tükörből mindaddig, amíg el nem sötétül minden.
Adél mintha pihe-puha felhőkön lebegne, csak a végtagjait húzza le a mélybe valami irtózatos súly, bőrén lágy, kellemes illatú öleléseket érez, ahogy mozgolódva kezdi visszanyerni az eszméletét párnák között. Villámgyorsan tudatosul benne, hogy nincs rajta ruha, s a kezei és a lábai az ágy négy sarkához vannak rögzítve.
Máté az ágy szélén ül fekete testhez simuló boxerben. A széles, izmos vállait már nem fedi a korábban viselt gyűrődésmentes szürke inge, amely annyira passzolt a szeme színéhez. Az arcán egyszerre tükröződik vágy és türelem. Amint észreveszi, hogy Adél magához tért, felületesen mégis érzékien barangol végig minden porcikáján puha ujjaival.
- Ugye megmondtam, hogy nem lesz baj?! – kérdezi halk, kiegyensúlyozott hangon.
- Bíztam benned. – hazudja Adél és a köteleket enyhén megfeszítve próbálja szemérmesen eltakarni a mezítelen testét.