...vihart arat.

…minden egyes csattanásra még jobban spiccre állítod magad. Lassan már úgy egyensúlyozol a lábujjhegyeden, mint egy balerina a korlátnál. Néha, meg-meglebben száradó hajad, ahogy le-lecsap a szíj, mikor rándul tested-lelked. Lassan üleped két felén nem marad más, csak vörös, égő felület. Zilálsz, hallom, nyöszörögve veszed a levegőt… s mégis, sikkantásaid, mint megannyi kacaj hagyják el ajkaid. Élvezed, tudom, látom, érzem…

Kéjenc DÖG… de ilyennek szeretlek.

Hátulról hozzád simulok, vizes ruhám jólesően hűsíti feneked. Belemarkolok a hajadba, hátrafeszítem fejed… s hosszan beleszimatolok a nyakadba. Imádom az illatod.
Ahogy így múlnak a pillanatok egy érzés mozdul meg bennem… egy érzés, hogy megint valami történik… valami, amit te okozol.
Lepillantok, s látom, érzésem nem csal: lágyan dörzsölöd nadrágom lakójához alfeled.
„- Kis ribanc…” – lehelem füledbe, se nem kell szemben állnom veled, hogy lássam mosolyod – „talán le kell, hogy hűtselek” mondom, ahogy megakad a szemem az ágy mellé készített pezsgős vödrön. Érte megyek, az üveget ott hagyom. Szemed összeszűkülő szemhéjai közt villan, ahogy rájössz szándékomra. Lassan visszaereszkedsz a talpadra.
„- Hohohóóó!” – nyúlok egy kézzel alád, s emellek vissza lábujjhegyre – „ki mondta, hogy szabad?”
S még mielőtt válaszolhatnál, belenyúlok a vödörbe, s egy marék jéggel hűsítem vörösebbik feled. Megugrasz egy pillanatra, ismét balerinát játszol. Szépen komótosan „lejegelem” az egész feneked, majd a vödör ismét az üveg alatt landol.
Az ágy alatti kelléktárból vesszőt húzok elő… utálod, tudom, de most megérdemled.
Párszor meghajlítgatom előtted, hogy érzékeld… nem fog hamar törni.
Lábaid szélesebb terpeszbe kényszerítem, s alaposan megsuhogtatom rajtad kellékemet. Szépen módszeresen haladok… feneked ismét lángba borul. Előbb a szíj, majd az égető jég, s most ez. Oldalt néző arcodon megindul lassan egy könnycsepp. Odahajolok, s gyengéden lecsókolom. „Fog ma még esni az eső” – gondolom, s feneked becsíkozása után lejjebb vándorlok combjaidra.
„- Szeretem ezt a nadrágomat” – mondom – „fogod még összevizezni nekem?” – kérdem.
Nincs válasz… csak a levegő áramlik tüdődbe, hogy nyöszörgéseiddé átalakulva távozzon belőled. Ismerem ezt az állapotodat. Direkt bőszítesz még egy kis szadiért… mondom: kéjenc DÖG vagy. Tudom, hogy imádod ezt a sorrendet: felhúzod az agyam, egy kis tortúra rajtad, majd jöhet az összebújás… nos, arra most várnod kell. Tényleg szeretem ezt a nadrágomat…
Megállok combod közepénél, ledobom a vesszőt. Ismét belemarkolok a hajadba, hátrahúzom fejed s megcsókollak, ellentmondást nem tűrően. Míg nyelveink vadul kergetőznek hol a te, hol az én számban alád nyúlok, s nem lepődöm meg… tested eme egy pontja nem száradt meg a délutáni melegben… pont ellenkezőleg. Szinte magadba szippantanád ujjaim, érzem, de most más lesz a műsor.
Hajadnál fogva az ágyra lódítalak, te picit rájátszva látványosat huppansz. Látom, szemed mosolyog. Attól tartok fog is, de ez nem baj… sőt…
Hanyatt fektetlek, bokáidon és csuklódon csattannak az időközben előkerült pántok. Csuklóidat oldalanként hozzábilincselem a bokapántokhoz, majd a bokapántokon lévő karikába kötelet fűzök. Lábaid terpeszben felhúzom a fejed fölé, így karjaid a fejed fölött lesznek. Rögzítelek így az ágykereten.
Szép, izgató a látványod: lábaid majd a füleddel egyvonalban, öled kitárulkozva picit felfelé…szirmaid, mint megadó virág enyhén kinyílva szabad bejutást ígérve mindennek, ami csak be akarna jutni…
Kotorászni kezdek az ágy alatti kincsesládában, miközben néha meg-megcirógatom tested pontjait… Szemedre lassan ráborítom a kendőt, elzárva téged a látnivalóktól…