Kötél alkotta kép

Erdő mélyén sétáló nimfa
természet csodájában bízva
keresi létének kiteljesedését,
el nem tűnő lelkesedését.
Bejárja a világot,
mely birtoklását kívánod,
kitárt szíveddel kínálod.
Gyönyörű tóhoz érve
megpillantott téged,
eléd hozta a végzet.
Rád tekintett félve,
mindennél többet remélve.
Gyengéden szólítód,
törékeny szívét hódítod.
Lehozod neki a csillagot,
fénylő pillangót,
mindent mit óhajtott.
Aprót sóhajtva,
múzsáddá fogadva
kecsesen formálod,
benne leled forrásod.
Köré fonod köteled,
gyengéden öleled.
Beteljesíted képzeletedet,
minden apró élvezetedet.
Szépséges képet teremtve
többé el nem ereszted.
Nimfádat elejtve
benne leled végzeted,
újra és újra alkotva képedet.
Köteleddel ismét formálod,
csodát alkotni próbálod.
Az idők végezetéig,
míg béklyódat letépik
folytatod tovább képedet.